Almási Kitti válaszol: Segítség, nem akarok olyan lenni, mint az anyám!

A szüleim 20 éves koromban váltak el, 4 évvel ezelőtt. Azóta sem sikerült elfogadnom ezt, nagyon eltávolodtam tőlük. A párommal 2,5 éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást, pár hét után már együtt éltünk, úgy érzem lelki támaszt nyújt, és tudok rá támaszkodni minden téren. Néha azonban kezdem észrevenni magamon azokat a negatív dolgokat, amiket édesanyámban is látok/láttam régebben, és amikről azt gondolom, hogy az ő válásukban nagy szerepet játszottak.
Mégis hogyan tudnám elkerülni, hogy a szüleim útját "kövessem"? Legtöbbször észreveszem, vagy a párom figyelmeztet 1-1 ilyen alkalommal, amikor nem jól kezelek helyzetet, illetve pontosan úgy viselkedek, mint az édesanyám. De lehet ezt "örökké" csinálni? Még 50-60 évig ez ellen tenni? Mi van, ha 20 év múlva nálam is ugyanaz fog bekattanni, mint a saját anyámnál?
A párom tökéletes, az "önző" énem vele lenne örökre, de van egy olyan gondolat is bennem, hogy lehetséges, egyedül kellene maradnom, akkor biztosan nem sérülne senki (se a párom, se a leendő gyermekeim).

Kérlek segíts ebben, illetve ebben a témában - ha felnőtt az ember, amikor elválnak a szülei, hogyan kezelje utána jól a dolgokat? A saját legitimitásom is egy nagy kérdőjel - az elvek, amik alapján a testvéreimet és engem felneveltek, úgy érzem rosszak, és hiába értek bármivel is egyet, közben ott van bennem, hogy "nem jó a vége a történetnek".
Édesanyámmal a válás előtt sem volt felhőtlen a viszonyom. Egyébként egyik szülőmre se jellemző, hogy nagyon keresnének, vagy odafigyelnének rám, legtöbbször már csak kötelességből járok néha-néha haza. Így már édesapámmal sincs meg az a viszony, mint azelőtt, amikor minden nap láttuk egymást.

Ha lesznek majd gyermekeim, nem is szeretném, hogy a szüleimmel legyenek majd....ez normális? Gondolom, hogy nem.

Kb. a legnagyobb célom az életemben, hogy soha ne hasonlítsak édesanyámra...a biológia és egyebek miatt ez azonban elég nehéz...:)