"Hiába voltam beteg, éhes, hiába volt sebes a mellkasom, a gazdi nem törődött velem"

Kancsal macska, kancsal macska

Szerencsére nem volt sok időm aggódni, mert mielőtt kimondhattam volna, hogy kancsal macska kacska mancsa, már el is kezdődött a gyógyításom. Rendbe tették a mellkasomon és nyakamon lévő nyílt sebeket, aztán meg úgy telepumpáltak gyógyszerrel, vitaminnal és mikroelemmel, hogy attól egy kétnapos vizihulla is eljárta volna a Kálai kettőst. Egyedül. Mindezek ellenére a gyógyulás nem ment egyik napról a másikra – heteken keresztül folyt a sebtisztítás meg kötözgetés. Egy ideig egy ilyen fehér atlétaszerű szerkót is hordanom kellett. Úgy néztem ki, mint egy túlexponált Bruce Willis. Csak halkan mondom: nem értem a színészurat, mert ilyen cuccban feküdni is kényelmetlen, hát még a világot megmenteni. A végén már annyit gézt-fáslit-mifenét használtak el rám, amennyit legfeljebb csak a múmiákra tekerhettek. Mondjuk, rájuk a haláluk után, ami színtiszta pazarlás, ha engem kérdeztek. Szerencsére az én esetemben pazarlásról szó sem volt, mert a gondoskodásnak hamar meglett az eredménye.

Szuperszonikus sebességgel gyógyultak a sebeim, no meg a közérzetem is hamar javult. És hamarosan a beteg, három hónapos kis éjfekete gombócból, akinek az életérét egy rühös ürgebőrt se adtál volna, az a slágfertig, bársonyos bundájú kutyus lett, akinek most láthattok. Gond nélkül szaladok és játszom ma már. Vidám vagyok, bizakodó, és hiszek benne, hogy a drámai helyzetekkel tűzdelt kezdés után jó dolgoknak kell jönniük. Nagyon jó dolgoknak. Olyan nagyon-nagyon jóknak, olyan remekeknek, mint a gazdásodás.

Fotó: Rex Alapítvány