A nő felnyitotta a koporsót, hogy utoljára elbúcsúzzon az édesapjától: majdnem megállt a szíve a rémisztő látványtól

Létezik annál fájdalmasabb, mint amikor egy gyászoló gyermek végső búcsút vesz elhunyt szüleitől? Nos, miként most következő igaz történetünk is bizonyítja, sajnos még ezt is lehet tetézni.

Senki sem futhat el a halál elől

A temetés mindig traumatikus élmény. Szeretteink, rokonaink, barátaink, ismerőseink elvesztése nem csupán azért fájdalmas, nem pusztán azért tűnik elviselhetetlennek, mert életünk egy fontos részének mondunk búcsút (sokak szerint ilyenkor nem is az elhunytat, hanem legfőképpen saját magunkat gyászoljuk), hanem azért is, mert ilyenkor óhatatlanul is szembesülünk saját halandóságunkkal. Ez az érzet pedig még akkor is fojtogató, ha jó egészségi állapotnak örvendünk, fiatalok vagyunk, és "még előttünk az egész élet."

És akkor még nem is szóltunk a temetések ünnepélyes, mély csendjéről, a gyászolók - mesterkélt vagy épp őszinte - megrendüléséről, a sokszor önismétlő, közhelyeket felsorakoztató gyászbeszédekről, a virágcsokrok, koszorúk, részvétnyilvánítások áradatáról, az egész esemény lélekszomorító hangulatáról.

Nem is csoda, hogy egyesek tudatosan távol maradnak a temetésektől. Hiszen - ha jobban belegondolunk - ilyenkor nem csupán a halállal találkozunk, de a halál (pontosabban: a halálhoz való viszonyulás) egy helytelen értelmezésével is.

A keleti kultúrákban a halál - a létezés túlpartjára való átkelés - nem gyászt, nem szomorúságot, hanem boldogságot és reményt - egy másik dimenzió kapuját - jelenti. Természetesen ennek az értelmezésnek a létjogosultságát is lehet - sőt, kell is - vitatni, az viszont mégsem tesz jót a mentális egészségnek, hogy Nyugaton a halált még mindig a szorongáskultúra öleli körbe. Nem megérteni szeretnénk a jelenséget, inkább ösztönösen eltartjuk magunktól - ez viszont a lehető legrosszabb taktika. Noha a halál misztérium - olyan zárt kapu, melynek kulcsát földi pályánk során nem fogjuk meglelni -, mégsem érdemes (sőt nem szabad) kizárólag szorongással és félelemmel közelíteni felé, hiszen tulajdonképpen egy öngerjesztő folyamatról van szó: minél inkább rettegünk a végességtől, az elmúlástól, annál nehezebb és fájdamasabb lesz később szembenéznünk vele.

Most következő igaz történetünk főszereplője egy fiatal nő, aki valószínűleg sosem megy többé temetésre. Amikor ugyanis felnyitotta halott édesapja koporsóját, olyan látvány tárult elé, ami valószínűleg élete végéig kísérteni fogja.

Lapozz tovább, máris jön a teljes sztori!