Sebaj Haj! – Gyógyító mesekönyv kicsiknek és nagyoknak

A könyv szerzőjének saját szavai

„Daganatos betegként két kisgyermek édesanyjának lenni kőkemény misszió. A gyógyulás azonban nem csak rólam szól, oda-vissza ható családi projekt. Rengeteget kapok tőlük, de én is adok, amit tudok. Most épp egy mesekönyvet a gyermekeimnek és remélhetőleg még sok másik nyitott gondolkodású családnak.

Nagyon előre szaladtam, menjünk vissza, hogyan született a könyv.

Amikor gyógyulásom lelki oldalával, annak erősítésével elkezdtem foglalkozni ömlött a Foglalkozz magaddal elcsépelt szlogen innen-onnan.

Én értettem mit jelent, csak mások nem értették, nekem a magammal való foglalkozásban nagyon is beletartozik a gyerekeimmel töltött együttlét, a rájuk fordított figyelem, idő. Nem elsősorban miattuk, pont, hogy magam miatt.

Itt is igaz volt a mondás: Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Míg a néhány hónapos kisfiammal „csak” együtt akartam minél többet lenni, a nagyobb gyerek felé ennél többel tartoztam (magamnak). Neki kellett információ, magyarázat. A legelejétől asztal felé tettük a dolgokat. Tőmondatos kijelentésekkel kezdtük, hogy mi történik, miért, aztán hagytuk érjen be a gyerek saját tempójában a kérdése, ha van egyáltalán.

Volt, amire kevesebbet, volt amire többet kellett várni. Hogy tulajdonképp, milyen betegségem van, azt csak hónapokkal a bejelentés után kérdezte meg, de azt hogy miért hullik ki a hajam és mikor nő vissza, az napi szinten téma volt. Sokáig.

Én meg figyeltem sajgó szívvel az öt éves gyerekem. Miket él át, miket oszt meg velem, mikor ébred fel az éjszaka közepén, mikor akad ki „semmilyen” indok nélkül, hogyan szól rá óvodás barátjára, óvatosan szaladgáljon körülöttem, mert beteg vagyok, mennyire fél attól, hogy meghal, mert a torkában érez valamit.

Ahogy magamnak terápiának használtam az írást néha belebújtam a kislányom bőrébe és leírtam szerintem min megy keresztül és megírtam a nevében is az eseményeket. Az ő szemével láttam, hogyan élte meg, mikor bejelentettem a súlyos betegségemet, vagy hogy kopasz leszek, elképzeltem mit mondott az oviban a csoporttársaknak. Mit érzett, akkor amikor a nyaralást le kellett mondani, amikor nem szaladgáltam vele már annyit a kertben, és ráadásul kiderült, hogy ebbe a betegségbe bele is lehet halni.

Kikerekedett egy történet, amit neki is olvasgattam, ő pedig csillogó szemekkel hallgatta a részeket. Volt hogy nevetett, volt, hogy kijavított pontosan hogyan is történt a leírt cselekmény, vagy kiabálva sírt bizonyos részt töröljek ki a kéziratból. Sajnos nem tehettem, az élet írta. Szóról szóra.

A kemény és érzékeny témákat néhol vicces, könnyed megfogalmazás, lágy illusztrációk és a szerző megnyugtató szavai teszik vonzóvá."