Hála

Azt olvastam a minap egy számomra fontos könyvben, hogy „látni kell benne a felébredés lehetőségét”, vagyis, hogy mindenkiben azt kell látni, hogy „felébredhet, megvilágosodhat”, jobb ember lehet… Mélyen hiszek ebben a mondatban! Őszintén mondhatom. Csak vannak pillanatok, amikor ez egyszerűen nem megy.

Az ember szemébe nem merik mondani

Alapvetően egy nyitott embernek tartom magam, aki a világra és az emberekre mindig pozitívan, jókedvűen tud nézni. Mindig az „élet napos oldalát” próbálom látni. Szeretettel nézni az emberekre… De nem tudok így érezni, mikor azt feltételezik rólam, hogy eleve rossz vagyok, rosszindulatú és gőgös. Ezt persze bátran hangoztatják a hátam mögött, de a szemembe… Csak fintorgás és életunt elgyötört halovány arc. Pont mint az oviban, esküszöm!

Nem is ismersz! Nem vetted a fáradtságot, hogy beszélgess velem. Nem én tehetek róla, hogy az életed sz@r! Hogy nem ott vagy, ahol lenni szeretnél. Vagy épp ott vagy, pont abban a pozícióban, de nem tudsz élni a helyzettel és a munkád helyett csak a Facebook-ot bámulod. Elnézést, hogy nem vagyok szimpatikus első látásra, de ettől még nem vagyok egy anyagyilkos.

A beszólás

Nem tudok nyugodt és szeretetteljes lenni, amikor a strandon megölelem a páromat, megcsókolom, a szemébe nézek és eláraszt a boldogság, majd egy helyi tuskó, valószínűleg az anyatejjel beszopott intelligenciával odaveti, hogy „ne hagyjátok abba, fejezzétek is be, hadd lássuk a végét is…” - mármint mit? Mit, te magyar nyelv és nemzet szégyene??? Jaaa?! Hogy ez egy vicc volt???

Csak mert a semmiből hirtelen „nagy vállalkozó lettél” és van egy boltod egy vidéki strandon, ahol a kaja ehetetlen, a kiszolgálás pocsék, viszont te lehetsz a császár, amitől persze predesztinálva érzed magad, hogy magvas és velős gondolataidat disznóröfögés formájában megoszd vadidegen emberekkel… Igazából köszönöm, de szerintem ne tedd.

Jólneveltség

Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem nőttem magasabbra… Olyan szívesen vetném oda, hasonló kedvességgel és szeretettel, hogy “MIVAAAN???” - de ehelyett csak hallgatok, szelíden rámosolygok, és nem hozok szégyent az anyukámra. Nem veszem föl a kesztyűt, és nem szállok alá, hogy én is „nyomdafestéket nem tűrő” legyek. Pedig csúnyákat tudnék mondani. Nagyon csúnyákat.

De mivel pontosan tudom, hogy az ilyen embereknek a kedvességgel és a feléjük sugárzott igaz szeretettel lehet kivenni a szelet a vitorlájukból, visszafogom magam. Szeretetet nem tudok sugározni, helyette belül háborgok, mint a tenger. Legszívesebben szócsatába keverednék… de hallgatok.