Kapu Tibor is ezt csinálhatja: így könnyítenek magukon az asztronauták az űrben

Amikor az ember az űrutazásra gondol, valószínűleg előbb jut eszébe a súlytalanságban lebegő űrhajós, a lenyűgöző földfelvételek vagy a rakétaindítás látványa, mint az, hogy vajon hogyan végzik a dolgukat az asztronauták odafent. Pedig ez a kérdés – bármennyire banálisnak tűnik is elsőre – rendkívül komoly logisztikai, technológiai és higiéniai kihívásokat vet fel.

„Tedd, amit tenned kell.”

Jóval több mint 40 év telt el azóta, hogy Farkas Bertalan első magyarként a világűrbe emelkedett. Most, 2025 nyarán újra magyar zászló lobog a csillagok között: Kapu Tibor, a HUNOR program első számú kutatóűrhajósa, nem olyan rég ugye sikeresen megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). Kapu Tibor kiváló egészségi állapotban van, és jól alkalmazkodott a mikrogravitációs környezethez. Ferencz Orsolya, a HUNOR program vezetője is hozzátette, hogy Tibor fizikailag és mentálisan is remek formában van, és már az első napoktól kezdve aktívan végzi a tudományos munkát. Azonban a világűr meghódítása nemcsak technológiai bravúrokat, hanem egészen hétköznapi problémák megoldását is megköveteli – olykor meglepően emberi kihívásokkal kellett szembenézniük az űrhajósoknak. A Földön teljesen természetesnek tűnő tevékenységek, mint a vizelet- vagy székletürítés, a mikrogravitációs környezetben sokkal összetettebbé válnak. Súlytalanságban semmi sem esik lefelé, így a gravitációra épülő vécérendszerek használhatatlanok. A különféle küldetések során más és más módszerek váltak be: az 1960-as évek kezdetleges zacskórendszereitől a mai modern, ergonómikus vákuumvécékig hosszú út vezetett.

Ha kíváncsi vagy rá, hogyan alakult ki az űrbéli higiénia rendszere, milyen technológiák működtetik a világ egyik legkülönlegesebb vécéjét, akkor kattints a galériára:

Alan Shepard, az első amerikai űrhajós, aki 1961. május 5-én emelkedett a magasba a Freedom 7 kapszulával, egészen zavarba ejtő helyzettel szembesült közvetlenül az indítás előtt. Amikor jelezte a kilövőállomás csapatának, hogy sürgősen vizelnie kell, mindössze ennyi választ kapott: „Tedd, amit tenned kell.” Shepard kénytelen volt a szkafanderébe vizelni – csakhogy űrruháját nem szerelték fel vizeletgyűjtő rendszerrel, hiszen a rövidre tervezett repülés során erre az eshetőségre senki sem számított. Az eredmény: a nedvesség rövidzárlatot okozott az élettani szenzorokban, és egyértelművé vált, hogy a jövőbeli űrmissziókhoz komolyabb felkészültségre lesz szükség még az olyan alapvető emberi szükségletek tekintetében is, mint a vizelés. A NASA már nem hagyott semmit a véletlenre, amikor John Glenn 1962. február 20-án elindult az első amerikai orbitális űrrepülésre. Glenn szkafanderét már felszerelték a világ első működőképes űrbéli vizeletgyűjtő rendszerével – egy viselhető övvel, latex csőszerű „felhúzható mandzsettával”, műanyag csővel, szeleppel, csattal és gyűjtőtasakkal, amely az egész Mercury-program, majd később a teljes űrsiklóprogram férfi űrhajósainak higiéniai megoldásait megalapozta. Ez a felismerés új korszakot nyitott az űrhigiénia történetében. A mérnököknek olyan WC-rendszereket kellett tervezniük, amelyek nemcsak a legalapvetőbb emberi szükségleteket tudják kielégíteni a súlytalanságban, de egyben kényelmesek, higiénikusak és hosszú távon is használhatóak.

Kattints a további képekért!

Lead kép: 123rf, forrás: space.com