Alan Shepard, az első amerikai űrhajós, aki 1961. május 5-én emelkedett a magasba a Freedom 7 kapszulával, egészen zavarba ejtő helyzettel szembesült közvetlenül az indítás előtt. Amikor jelezte a kilövőállomás csapatának, hogy sürgősen vizelnie kell, mindössze ennyi választ kapott: „Tedd, amit tenned kell.” Shepard kénytelen volt a szkafanderébe vizelni – csakhogy űrruháját nem szerelték fel vizeletgyűjtő rendszerrel, hiszen a rövidre tervezett repülés során erre az eshetőségre senki sem számított. Az eredmény: a nedvesség rövidzárlatot okozott az élettani szenzorokban, és egyértelművé vált, hogy a jövőbeli űrmissziókhoz komolyabb felkészültségre lesz szükség még az olyan alapvető emberi szükségletek tekintetében is, mint a vizelés. A NASA már nem hagyott semmit a véletlenre, amikor John Glenn 1962. február 20-án elindult az első amerikai orbitális űrrepülésre. Glenn szkafanderét már felszerelték a világ első működőképes űrbéli vizeletgyűjtő rendszerével – egy viselhető övvel, latex csőszerű „felhúzható mandzsettával”, műanyag csővel, szeleppel, csattal és gyűjtőtasakkal, amely az egész Mercury-program, majd később a teljes űrsiklóprogram férfi űrhajósainak higiéniai megoldásait megalapozta. Ez a felismerés új korszakot nyitott az űrhigiénia történetében. A mérnököknek olyan WC-rendszereket kellett tervezniük, amelyek nemcsak a legalapvetőbb emberi szükségleteket tudják kielégíteni a súlytalanságban, de egyben kényelmesek, higiénikusak és hosszú távon is használhatóak.
Fotó: Pinterest
Alan Shepard, az első amerikai űrhajós, aki 1961. május 5-én emelkedett a magasba a Freedom 7 kapszulával, egészen zavarba ejtő helyzettel szembesült közvetlenül az indítás előtt. Amikor jelezte a kilövőállomás csapatának, hogy sürgősen vizelnie kell, mindössze ennyi választ kapott: „Tedd, amit tenned kell.” Shepard kénytelen volt a szkafanderébe vizelni – csakhogy űrruháját nem szerelték fel vizeletgyűjtő rendszerrel, hiszen a rövidre tervezett repülés során erre az eshetőségre senki sem számított. Az eredmény: a nedvesség rövidzárlatot okozott az élettani szenzorokban, és egyértelművé vált, hogy a jövőbeli űrmissziókhoz komolyabb felkészültségre lesz szükség még az olyan alapvető emberi szükségletek tekintetében is, mint a vizelés. A NASA már nem hagyott semmit a véletlenre, amikor John Glenn 1962. február 20-án elindult az első amerikai orbitális űrrepülésre. Glenn szkafanderét már felszerelték a világ első működőképes űrbéli vizeletgyűjtő rendszerével – egy viselhető övvel, latex csőszerű „felhúzható mandzsettával”, műanyag csővel, szeleppel, csattal és gyűjtőtasakkal, amely az egész Mercury-program, majd később a teljes űrsiklóprogram férfi űrhajósainak higiéniai megoldásait megalapozta. Ez a felismerés új korszakot nyitott az űrhigiénia történetében. A mérnököknek olyan WC-rendszereket kellett tervezniük, amelyek nemcsak a legalapvetőbb emberi szükségleteket tudják kielégíteni a súlytalanságban, de egyben kényelmesek, higiénikusak és hosszú távon is használhatóak.