1. Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970, r.: Bob Rafelson)
Nicholson a hatvanas évek végén, a legendás Szelíd motorosokkal (1969) tette le névjegyét az amerikai filmművészetben, majd egy évvel később el is játszotta karrierje egyik legfontosabb szerepét, mégpedig Bob Rafelson Öt könnyű darab című férfimelodrámájában. A sztori egy otthontalan, csellengő művészemberről (Nicholson) szól, akiből kitűnő zongorista válhatott volna, mégis letett régi ábrándjairól, hogy olajfúró munkásként keresse keserű kenyerét. Ám amikor hírt kap édesapja súlyos betegségéről, barátnője (Karen Black) társaságában elindul, hogy meglátogassa rég nem látott családját.
Az Öt könnyű darab virtigli hollywoodi művészfilm, méghozzá Michelangelo Antonioni (A kaland, Az éjszaka, Napfogyatkozás, Nagyítás) modorában. (Igaz, Rafelson az európai modernizmus másik gigászát, Ingmar Bergmant, pontosabban a mester A nap vége című filmjét is gyönyörűen megidézi.) Nicholson hihetetlenül finom eszközökkel, érzékenyen formálja meg a rapszodikus, tétova, élete romjain kesergő főhőst, akinek önkeresése csupa lefojtott szenvedély, bűnbánat és düh - mégsem tudunk haragudni rá, reakciói ugyanis megnyerően emberiek. A nyitott befejezés pedig az egyik legsokkolóbb és legemlékezetesebb, amit amerikai filmben valaha is láthattunk.
Fotó: youtube.com
1. Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970, r.: Bob Rafelson)
Nicholson a hatvanas évek végén, a legendás Szelíd motorosokkal (1969) tette le névjegyét az amerikai filmművészetben, majd egy évvel később el is játszotta karrierje egyik legfontosabb szerepét, mégpedig Bob Rafelson Öt könnyű darab című férfimelodrámájában. A sztori egy otthontalan, csellengő művészemberről (Nicholson) szól, akiből kitűnő zongorista válhatott volna, mégis letett régi ábrándjairól, hogy olajfúró munkásként keresse keserű kenyerét. Ám amikor hírt kap édesapja súlyos betegségéről, barátnője (Karen Black) társaságában elindul, hogy meglátogassa rég nem látott családját.
Az Öt könnyű darab virtigli hollywoodi művészfilm, méghozzá Michelangelo Antonioni (A kaland, Az éjszaka, Napfogyatkozás, Nagyítás) modorában. (Igaz, Rafelson az európai modernizmus másik gigászát, Ingmar Bergmant, pontosabban a mester A nap vége című filmjét is gyönyörűen megidézi.) Nicholson hihetetlenül finom eszközökkel, érzékenyen formálja meg a rapszodikus, tétova, élete romjain kesergő főhőst, akinek önkeresése csupa lefojtott szenvedély, bűnbánat és düh - mégsem tudunk haragudni rá, reakciói ugyanis megnyerően emberiek. A nyitott befejezés pedig az egyik legsokkolóbb és legemlékezetesebb, amit amerikai filmben valaha is láthattunk.