„Kilóg a derekad!” - tinik és az ő öltözködési szokásaik

Tavaly karácsonykor épp a kardigánomat igazgattam a derekam köré, amikor belépett a 14 éves keresztlányom haspólóban és fekete bőrnadrágban, rajta egy oversize kockás kabát. Már tátottam a számat, hogy „hű, de jól nézel ki”, amihez föltétlen hozzáfűztem volna, hogy „te nem fázol?”, de szerencsére elharaptam. Majd mondja neki az Anyja, de a Papa se fogja szó nélkül hagyni! – gondoltam, miközben körbeköszönt mindenkinek. De senki egy rosszalló szóval nem illette, ahogy vártam. Vártam, mert ehhez voltam hozzászokva. Vártam, mert az volt bennem, hogy „rosszalni való” ilyen hidegben haspólót fölvenni. Felocsódva néztem a sógornőmre...

De nehéz is visszafogni a rosszallást! Ha nem is mondjuk ki, ott húzódik a szemöldökívünkön, miközben mosolyra húzza a szánk szélét, megforgatja a szemgolyónkat, rándít egyet az orcánkon. Ezek a non-verbális jelek roppant beszédesek. Akaratán kívül magyarázkodásra bírják a másikat. Sógornőm is kérdés nélkül felelt: „Hát ő most ilyen – mosolyogott – Mi is voltunk tinédzserek.” Jó érzés kerített hatalmába, ahogy arra gondoltam, hogy milyen jó olyan családban lenni, ahol ezt nem felejtik el a felnőttek.

„Bezzeg a mi időnkben!”

Az megvan, amikor az idősebb testvér szigorúbban kéri számon a szabályokat a kisebbeken, mint maguk a szülők? Ahogy a harminc felé közelítő kolléga a legnagyobb kritikusa a huszonéves pályakezdőnek. Meglehet, a rákövetkezőket már a tapasztalat, akár az igazságérzet serkenti arra, hogy ne hagyják elsikkadni az elvárásokat – beépült intelmeket, gesztusokat –, amelyeket korábban feléjük is támasztottak. Mindannyiunk számára vitális, hogy jónak érezzük magunkat (aminek hiányától szenvedünk mélyen és leginkább). Megengedően mondhatjuk hát, hogy természetes emberi vonásunk, hogy minden generáció különbnek hiszi magát az utána következőnél. Így bukik ki belőlünk – van, akiből „reflexszerűen”, kiből meggyőződéssel, hogy: „bezzeg a mi időnkben!” Mindenesetre, ha ezt észrevesszük magunkon, érdemes megállni egy pillanatra és nosztalgiázni. Nem feltétlen arról, ahogy velünk történt, hanem arról az érzésről, amire akkoriban vágytunk volna.

Hogy ezen el sem gondolkodtunk kamaszkorunkban?

Nem baj, idézzük fel a tinikori érzéseinket, kapcsolatunkat, véleményünket a szüleinkről, a hozzájuk fűződő viszonyunkat! Utólag is megérthetjük magunkat. Lázadó, arcátlan, felelőtlen tinik voltunk? Vagy túl rendes, pedáns, megalkuvók? Vajon miért? Mi késztetett erre, mi volt az, amivel elérte nálunk a környezetünk, hogy így reagáljunk a külvilágra? Lehet, hogy dühöt, megnemértettséget, szégyent, dacot, elhagyatottságot, értetlenséget találunk magunkban mélyen, amivel cseppet sem kellemes újratalálkozni. De használjuk fel! Nem ítélkeznünk kell, utólag megváltoztatni úgysem tudjuk az akkori körülményeinket és kapcsolatainkat, de bárhogy is volt, a javunkra válhat olyan módon, ha egy pillanatra tudatossággal szemléljük. Meglehet, hogy eltérő habitusú a gyermekünk, mint mi voltunk, ami nehezíti az ő megértését. Bátran merítsünk a fiatalkori tapasztalatunkból annak tudatában, hogy ezáltal sem egy kész tinikezelési kézikönyvet kapunk, hanem azt az érzést ragadhatjuk meg, ami egyik embert összeköti a másikkal.

„Nem kell aggódni, csak ki kell várni a változást.”

Többedik fotót küldte már a nővérem az unokahúgomról a családi chat csoportban, amikor az egyik nagymama finoman rákérdezett, hogy nem kellene-e egy kicsit terelgetni az ízlését? Ismét azon kaptam magam, hogy hasonló futott át az én fejemen is. Pedig én is ugyanezt csináltam ennyi idősen. Lilikénk hol katonai bakancsot viselt az apja ingjével, hol trottyos mackónadrágot két számmal nagyobb pulóverrel, halászsapkával. Nem felejtem el a nővérem a válaszát, aki valami olyasmi írt, hogy: „Nem kell aggódni, csak ki kell várni a változást.” Egy év leforgása alatt számos stíluspróbálgatást – keveredést – csodálhattuk végig a lányon. Vagyis nosztalgiázhattuk végig, amikor az 1600-as évek fűző divatját újragondolva kívül hordós „corset”-ben, majd nyakkendőben, aztán ’60-as évekbeli ruhácskában, máskor meg a ’80-as éveket idéző magasderekú nadrágban és a kétezres évek „tetkónyaklácát” viselve állt a tükör elé, időnként maga készített, gyönyörűen horgolt darabokban. Azt az aranyszabályt sikerült lefektetniük, amit annak idején a mi anyukánk is továbbadott nem rémisztgetés, feddés formájában, inkább stílustanácsnak vettük: ha fönt kivágott, akkor lent már ne legyen túl rövid, vagy fordítva.

„Te nem fázol?”

A cikk kedvéért rákerestem a neten, hogy ugyan, alátámasztotta-e már a tudomány, hogy a tinédzserek hőérzete más, mint a felnőtteké? Találtam is egy 2015-ben publikált kutatást, ami a késő tinédzserek szubjektív hőérzetét tárja fel azzal a céllal, hogy gazdagítsa ismereteinket a kültéri kényelemről és a termikus környezetről, mivel szembeötlő, ahogy a hőszabályozás, az anyagcsere és a személyes jellemzők, például a ruházat típusa vagy preferenciája életkoronként változnak.¹ Átküldtem anyukámnak, hogy 20 év után megnyugodhasson, nem romlott el a „hőérzékelőm” tiniként, ahogy – emlékeztettem rá magam –, a mostani tinijeinknek sem. A tanulmány nem meglepő megállapítása, hogy a fiatalabbak a nemzetközi szabványok által javasoltnál hajlamosabbak gyengébb hőszigetelésű ruhákat viselni. Konklúziója csupán annyi, hogy „nagyobb elemszámú kutatások által tovább javulhatna a tinédzserek hőkörnyezetérzékelésével kapcsolatos megértésünk”. Végtére is ez az a korosztály, amit minden szinten nehezebb megértenünk, hát mi volna, ha megérezni próbálnánk...?

¹Thermal Perception of Teenagers in a Cool Outdoor Environment – A Case Study, Geofizika 32(1): 79–92, 2015

Fotók: gettyimages.com