„Amikor szabályokról beszélünk, azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja és a gyerek megcsinálja.”

Emlékeztek azokra a mesekönyekre, amikben választani lehetett, hogy hogyan folytatódjon a mese? „Lapozz a 30. oldalra!” Nekünk egy Hófehérkés változat volt. Betéve tudtuk a tesómmal, mégis izgultam, hogy hova jutunk?! Álljon hát itt egy hétköznapi történet – legalább 20 évvel későbbről –, kétféle befejezéssel. A döntés a miénk.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

A fürdőköpenyem madzagját rákötötte a szennyeskosárra, úgy vonszolja az ebédlőn át a vécé felé. Átfut az agyamon, hogy leállítom, de kell az idő a pakolásra, hát ráhagyom. Persze, amikor annak rendje és módja szerint kiborít belőle mindent, már nem tudom szó nélkül hagyni. (Ah, még mosnom is kell!!!) Fülig érő vigyor a válasza, meg hogy egyedül nem tudja visszapakolni. Lézeng a lakásban, nyafog. Dolgozom a konyhapultnál, miközben fel-felszólítom, hogy pakoljon el! Egyszer csak odajön, és levesz egy almát, mire ráförmedek:

— Azonnal kezdd el! Mert, ha nem kezded el… Jó, csak egy almát, de utána felszeded! – közben eszembe jut, hogy megcsúsztam a tízóraival is.

„Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már el a szemem elől a rumli!”

Egyre mérgesebben hajlongok a ruhákért. Feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb „trigger”, ami felszínre hozná, de most van. Pufogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! – amíg ő láblógatva ül a konyhapulton. Láthatóan elvesztette a fonalat, legalábbis már az alma foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga.

Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, amikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.

Lássunk erre egy B) verziót!

Lézeng a lakásban, nyafog. Dolgozom a konyhapultnál, miközben fel-felszólítom, hogy pakoljon el! Egyszer csak észreveszem, hogy ennek így nincs értelme, megállok hát a dolgaimmal. Odamegyek hozzá és leguggolok. Akkor kezdek el beszélni, amikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por. (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több józanság most, 18 perccel kevesebb pufogás később.)

— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?

— Deanyaa! Ez egy híd.

— Egy híd?

— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a vécébe, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiucskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Ez segített másként állni hozzá.

— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok.

– Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.

Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére, nélkülem. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy eldaráljon egy almát, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak legyen merszem felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak — büntetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz.

Minden jó, ha vége jó?

Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakoljon el maga után! Mert amikor szabályokról beszélünk, vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek, és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből! Valóban. Vagyis leereszkedtem a szintjére, és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek: a játék nyelvén. Amitől jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem, elkezdte visszapakolni a ruhákat. Hát nem ez lényeg? – Ennyi idősen, óvodáskorban mindenképpen, hogy nagyobb korára már legyen egy jó megküzdési stratégiája azokra a helyzetekre, amikor valamit muszáj egyedül megcsinálnia, de nem szeretne.

Számtalanszor volt részem az A) verzióban is. És neked?

Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert még el tud bizonytalanítani, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk. Azzal viszont nem sokra jutunk hosszútávon. Több örömet lelhetünk a gyereknevelésben, ha előbb egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk, mert az a gyerek, aki ezáltal is szeretve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.

Leadfotó: Fekete Imola

Oldalak