Sérül-e a gyerek attól, hogy veszekedni lát minket?
Ezt a kérdést tette fel az édesapa egy ülésünk alkalmával. Előtte ecsetelte, hogy a feleségével újra és újra kiabálásig feszült konfliktusokba csúsznak a gyerek füle hallatára, úgyhogy a választ bizonyára maga is tudta. Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy ezeket a veszekedéseket miként tudnák az egészséges vita keretei közé vonni, mert egyetértettünk, hogy nem a konfliktusokban sérül a gyerek – sem a párkapcsolatuk –, hanem egymás bántásában.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Már az elején előhozakodom egy fontos kutatási eredménnyel, amit érdemes fejben tartanunk. Korábban a szakértők többsége úgy vélekedett, hogy a gyerekeknek semmi bajuk nem lesz attól, ha veszekedni látják a szüleiket. „Azonban a legújabb neurológiai kutatások eredményei azt mutatják, hogy – minő meglepetés –, a dühös kiabálás hatására megugrik a gyerekek stresszhormon szintje. Még egy alvó csecsemő is érzékeli a hangos, dühös hanghatásokat, az ő szervezetét is elöntik ilyenkor az ún. stressz vegyületek, és időbe telik, míg kiürülnek.”1 – hivatkozik a pszichológus, Dr. Markham. Amiből szülőként annyit fogunk látni, hogy nehezen alszik el a gyermek este, vagy jól kupán vágja a testvérét, dacos lesz esetleg rosszalkodás formájában bukkan fel újra a bent rekedt feszültség. Mindezt a tisztánlátás érdekében tartom fontosnak idetenni, nem a bűntudatkeltés a célom, amivel sajnos egyre többször találkozik az ember, miután szülő lesz. Viszont azt is tudjuk, hogy állandó bűntudattal jól szeretni sem lehet, ezért inkább tekintsünk rá úgy, mint egy jelzésre. Egy piros felkiáltójelre a szemünk sarkában, ami nem hagyja elaltatni az éberségünket, hogy minden nappal egyre tudatosabbá váljunk a gyerekekkel kapcsolatos dolgainkban is.
A konfliktushelyzet önmagában nem káros
Mivel a konfliktusok az emberi kapcsolat velejárói, nem élhetünk úgy egy családban, hogy ne adnánk tovább a gyerekeinknek valamiféle mintát arról, ahogyan mi kezeljük ezeket a helyzeteket. Nem kell lepleznünk a nézeteltéréseinket előttük, hiszen abból rengeteget tanulhatnak a gyerekek. Könnyen képet kaphatunk arról, hogy mit sikerült eddig „prezentálnunk” e téren, ha megfigyeljük a gyerekeink egymással való viszonyát konfliktushelyzetben, ami egy jó gyakorlóterep számunkra. Ahogy megtapasztalhatjuk a velünk szembeni kiállásukban is, hogy azonnal indulatosan, kiabálva, pikírten, akár sértődötten képviselik-e az álláspontjukat, vagy kellő határozottsággal, de nem bántóan? Ha olyat látunk, ami nincs ínyünkre, merüljön föl bennünk annak lehetősége, hogy a saját konfliktuskezelésünkön javítva még egészségesebb mintát adhatunk a gyerekeinknek! Hangsúlyozom, hogy azzal gyarapodnak, ha látják, hogyan viszonyulunk egymás eltérő álláspontjához, hogyan érvelünk a sajátunk mellett és miként vesszük számításba a másik véleményét, illetve hogyan lesz a két eltérőből közös nevező. Adott esetben belátás, bocsánatkérés – amire annyira meg akarjuk tanítani a gyerekeinket. Egy-egy kiborulás, hangos szóváltás még nem bír beláthatatlan követkeményekkel, de az már messze nem jó példa, ha úgy beszélünk egymással, ahogyan az minket is bántana. A sorozatosan ismétlődő rossz élmény már valós kockázati tényező.
Hogyan állítsuk meg a balhét?
Azt, hogy meg tudjuk-e állítani a balhét a gyerekek előtt, valójában egy döntés előzi meg. Amíg nem tudjuk szebben, jobban, felnőttebb módon rendezni a sorainkat, addig csak ártunk nekik. Meg kell hoznunk a párunkkal azt a döntést, hogy ezt nem folytatjuk tovább a gyerekek előtt, mert belátjuk a következményeit. Legyünk vele tisztában, hogy éles helyzetben nem biztos, hogy mindkettőnknek eszébe jut majd ez a közös döntés! Ahhoz, hogy megállítsuk a balhét a gyerekek előtt, legalább az egyik szülőnek ki kell tekintenie az indulatok sodrából. És ekkor jön a bizalomjáték része, hogy a balhé közepén hagyom-e a másiknak, hogy elérje a józanabbik felem? Hogy odalépjen és megérintse a karomat: „Most csináljuk azt, amiről megegyeztünk, hogy nem a gyerekek előtt fogjuk folytatni” – ha csak ennyit képes megtenni az egyik, a másik meg ennek hatására képes „kapcsolni”, akkor már jó eséllyel törjük meg a rossz szokásunkat. A kiabálásig fajuló veszekedés lényegében egy rossz szokásként ül meg a családban, amit valahol meg kell tudnunk törni ahhoz, hogy kilépjünk belőle – hogy egyáltalán arról kezdhessünk beszélni, hogy hogyan is tudnánk ezt másként csinálni. Mert az is nagyon fontos lesz, hogy a konfliktusainkat milyen formában tudjuk megoldani a későbbiekben, de ennek kimunkálását felnőtt módon, leginkább egy segítő szakember moderálása mellett tegyük, mert azzal éveket megspórolhatunk magunknak.
Ha már elszaladt velünk a ló...
Akkor már csak „kármentésről” beszélhetünk, de arról is fontos, hiszen a család egy rendszer, amiben élő kapcsolódások tartanak össze bennünket. Van, aki fontosnak tartja a szülők bocsánatkérését, más óva int tőle. Én amondó vagyok, hogy ha sűrűn kell bocsánatért folyamodnunk a gyerekeinkhez, akkor átfogó segítségre van szükségünk, mert ez a gesztus nem old meg alapvető problémákat. Ugyanakkor az alkalmankénti mulasztást, a hibát anélkül is fel lehet vállalni, hogy megrendülne a gyerek belénk vetett hite, ha egyúttal arra törekszünk, hogy helyrehozzuk a dolgokat. Mindig el lehet mondani a gyereknek, hogyha elvetettük a sulykot, főleg, ha kedvesen tesszük: „Gyerekek, sajnáljuk, hogy ezt végighallgattátok! Most nem értettünk egyet anyával és ezért lettünk indulatosak. De semmi baj, mi meg fogjuk beszélni a nézeteltérésünket, mert ez Szülői Munkaköri Kötelességünk!”
Az természetes, hogy óvodás koruk körül kapiskálni kezdik, hogy a szülők bizony nem tudnak mindent, ami velük történik. Ez egy izgalmas tapasztalás, ami teret ad a fantáziának. Nem szabad hazugságnak nevezni a kiszínezett történeteiket, bár kétségtelen, hogy ekkor fut át rajtunk először a félsz, „Nehogy hazudós legyen a gyerekem!”
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
