Felnőttek, akik szüleiknél élnek - Pán Péter szindróma

Azt a jelenséget, amikor egy felnőttet még a szülei támogatnak, Pán Péter szindrómának nevezzük. Ez a fogalom leginkább az úgynevezett 80-as generációra illik, tehát, azokra, akik a 80-as években születtek. Cikkünkből közelebbről megismerheted ezt az effektust.

Manapság egyre gyakoribb, hogy 25-30 éves felnőttek még a szülői otthonban élnek, esetleg a szüleik is azok, akik anyagilag eltartják őket. Őket nevezik felnőtt kamaszoknak, s ezt az esetet definiálja a pszichológia tudománya Pán Péter szindrómaként – a mesehős után, aki sosem akart felnőni. A média az elmúlt időkben sokat foglalkozott a témával, hogy vajon miért jutnak nehezebben előre ezek a fiatalok, s miért nem megy nekik zökkenőmentesen a „leválás”. A köztudatban kissé „elferdült” kép él erről a bizonyos 80-as generációról, nézzünk kicsit a jelenség mögé, melyek lehetnek az okok.

Miért nem állnak saját lábra? Vagy inkább: miért nem tudnak saját lábra állni?
Akadnak olyan fiatalok – 30 éves koruk körül – akik még otthon élnek, szüleik társaságában, s ez valójában kényelmes is számukra, hiszen az élet több területén segíti őket édesanyjuk, édesapjuk.

Ez a fajta szituáció tehát valahol kétoldalú, mert a szülők sem engedik el könnyen gyermeküket. Ezen felül, elhúzódik a diplomaszerzés, a munkavállalás és az elköltözés folyamata is. Ezért is nevezik őket felnőtt korú kamaszoknak – de azért ez egy kicsit felszínes kijelentés, ugyanis nem minden esetben a kényelem az oka az otthonlétnek.

Kényelem vagy kényszer?
Valóban léteznek olyan huszon- és harmincévesek, akiknek nincsenek (még) igazán céljaik, ábrándokat kergetnek, s nem is igazán szeretnének változtatni helyzetükön – sem végzettség, sem munka, sem környezetváltozás terén. Viszont akadnak a Pán Péter szindrómában „szenvedők” közül olyanok is jócskán – és ők lehetnek többségben -, akik még azért nem „váltak le”, mert nem tehették meg. Hiszen könnyebb úgy elköltözködni, ha valakinek hosszú távú kapcsolata van, s párjával közösen tervezi életét. Lelkileg és anyagilag is jobb a párkapcsolatban élők helyzete ilyen szempontból.

De mit csinál az, akinek sem kapcsolata, sem anyagi háttere nincs még ahhoz, hogy külön lakásba költözzön? Nem beszélve azokról, akik ugyanabban a városban végezték/végzik főiskolájukat, esetleg ott vállalnak munkát – persze, hogy egyszerűbb nekik anyagilag, ha egyelőre még a családi fészekben maradnak.

A lelki háttere
Akik felnőtt fejjel a szüleikkel élnek még, nyilván lelkileg megviseli őket helyzetük, mert szeretnének külön életet élni édesanyjuktól, édesapjuktól, teljesen függetlenül. Kevesen élvezhetik csak közülük a függést, a többség bizonyosan azon van, hogy legyen hamarosan saját lakása, fix munkahelye – és ezért tesz is. Bár igaz, pár évvel kitolódik a teljes talpra állás – szemben például azokkal a fiatalokkal, akik távol otthonuktól vettek részt a felsőoktatásban, ezáltal rákényszerültek a külön életre, s szemben azokkal is, akik boldog párkapcsolatban élnek, kettesben kedvesükkel, közös jövőt tervezve, mondhatni közös lábakon állva.

A Pán Péter szindróma ma már szinte természetes jelenség, s ha egy kicsit a mélyére pillantunk, nem is feltétlenül elítélendő…