„Ígérem, hogy arra nevelem a gyerekem, hogy elfogadja a gyereked” - De hogyan?!

Szülőként számos területen kell elfogadónak lennünk. Kezdve azzal, hogy a megszületett gyermekünk nem biztos, hogy mindenben olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük. Lesznek olyan sajátos fejlődési korszakai, amikor könnyen félreérthetjük a törekvéseit, hacsak nem nézünk mögé, hogy mi is zajlik abban a kis testben: egyszer megfeszülve tombol, aztán meg zokogva hullik a karjainkba. A bölcsőde, óvoda kezdéssel az elfogadás újabb színtereire lépünk. Ez az otthonról hozott minták, „háziszabályok” találkozása is egyben, és míg a sajátjainkra ráerősíthetünk, másokét megváltoztatni aligha tudjuk. Találkozni fog a gyerek olyan emberekkel is, akik sok esetben nem önként választott különbözőségeikben élik az életüket. Fontos útravaló a batyuban, hogy a tőlem különböző elfogadása nem egyenlő az azonosulással.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Tizenhárom voltam, amikor egy házibuliban végre mellém keveredett az unokabátyám barátja, akibe első látásra belezúgtam négy órával korábban. Azzal nyitott, hogy hallotta rólam, hogy én mindig védelmembe veszem a cigányokat! – nem igazán értettem, hogy mire gondol, de imponált az elismerés a hangjában. A ’90-es évek végén járunk, egy vidéki kisvárosban. Valószínűleg először éreztem meg azt, hogy egy kisebbségi csoport mellett való kiállás jelent valamit. Mégha nem is értettem, hogy „mennyi” cigányra gondol, amikor én a Józsikára, az osztálytársamra, meg a Szandiékra, Janira és a haverjaira, hiszen őket ismertem.

Az embert mutassuk egy arctalan népcsoport helyett!

Semmi értelme az Afrikában éhező gyerekekkel riogatni a sajátjainkat, amikor válogatnak az étel felett, mégis megesik, hogy elsütünk egy-egy „Bezzeg...!” mondatot. De túljuthatunk a szimpla bűntudatkeltésen, ha például megnézünk együtt egy On The Spot adást arról, hogy hogyan élnek azok a gyerekek. Máris megfoghatóbbá válik, amivel példálózunk. Vagy, ha nem nézünk át a hajléktalanon – függetlenül attól, hogy adunk-e neki alamizsnát vagy sem –, hanem válaszolunk a gyerek kérdéseire vagy elébe megyünk azzal, hogy bizony nem mindenki él házban és készít vacsorát a konyhában, amit aztán a gyerekei elé tesz. Mert ebből még lehet egy „Köszönöm, nem vagyok annyira éhes most!” vagy „Anya, én ezt most tényleg nem kívánom!” válasz a nyafogás, ételtologatás, fújjogás helyett. Előbbivel felnőttként is vagyunk így néha, utóbbinak érdemes csak határt szabnunk.

Kulturális sokszínűség gyerekszemmel

5 éves volt az unokahúgom, amikor külföldre költözött a családjuk. A nővérem, egyszer úgy érdeklődött a kis barátnője felől, hogy „Tudod, az a barna bőrű kislány!”, de Lili nem tudta, hogy ez alapján kire gondol. Ezek szerint magában nem a bőrszíne alapján tett különbséget a gyerekek között. Ugyanakkor a kisfiam ennyi idősen, egy kevésbé színes kultúrában élve egyértelműen mutatta, hogy ő nem a barna figurával akar lenni. Ő akkor a hozzánk hasonlóval szeretett volna játszani, amivel nem volt semmi gond. Eljöttek vendégségbe az én bábumhoz, aki – láss csodát – ugyanúgy járt, evett, ivott, beszélt színétől függetlenül.

Későbbi a történet, amikor Parno Graszt hallgattam itthon, és mellém keveredett a fiam is. Kikerekedett szemmel nézte a cigány táncosokat az együttes előtt, merthogy az egyik osztálytársa is „mindig ilyeneket csinál szünetben”.

– És mit szóltál hozzá?

– Hát, hogy vicces volt.

– De ugye nem nevettétek ki?

– Anya, dehogy is!

Picit direkt volt a bekérdezésem, de a felháborodásának örültem. Elmeséltem neki, hogy a tánctáborokban mi is tanultunk cigány táncokat. Néztünk még pár videót YouTube-on a hagyományőrzésről és megmutattam a felhigult zenéket is.

Megismerés nélkül nincs elfogadás

A kiskamasz belebújt a rószaszín papucsomba, mert az volt kéznél, de gyorsan hozzátette, nehogy buzinak nézzék! Meglepődtünk az anyukájával, aki gyorsan korrigálta, hogy egy papucstól nem lesz senki meleg. Amikor kérdeztük, hogy mit tud a „buzikról”, azt mondta, hogy hát a fiú fiút szeret, a lány meg lányt.

– Meg hogy olyan lányosan öltözködnek a fiúk, úgy beszélnek... – tette hozzá.

– Igen, van olyan meleg fiú, aki valóban nagyon lányosnak tűnik, mintha rá is játszana. Erre gondolsz?

– Igen, és a hangja is olyan magas...

– Képzeld, én úgy tudom, hogy ezt ők nem is feltétlen veszik észre magukon. Nekem van meleg barátom.

– Tényleg?

– És ő nem így beszél. Nekem egyszer ezt úgy magyarázta el, hogy általában azok viselkednek így, akik nagyon sokáig kellett elnyomják magukban azt, ahogy éreznek. Ettől függetlenül teljesen megértem, hogy furcsa olyan fiút látni, aki lányosan öltözködik és viselkedik, vagy fordítva.

Együtt nevetni vagy a másikon nevetni nem mindegy

Egyszer elsétált mellettünk egy család. A fiuk jellegzetes hangon és mozdulatokkal magyarázta az anyukájának, hogy be akar menni a boltba. Jonatán felnevetett, hogy „Anya, nagyon viccesen csinál az a fiú”. Első gondolatomat lenyelve inkább azt kérdeztem:

– Sose láttál még ilyen fiút, igaz?

– Hát én őt nem ismerem.

– Furcsa volt, ahogy beszélt, ugye?

– Meg ahogy a kezével csinált...

– Úgy tűnt, mintha viccelne, igaz? Ezért nevettél rajta.

– Igen.

– Képzeld, hogy ő nem vicceskedett. Ő így tud beszélni, így gesztikulál, amit azért csinálunk, hogy jobban kifejezzük magunkat. Ez a srác Down-szindrómával született, azért csinálja mindezt másképp, mint te vagy én. Ez nem egy betegség, hanem inkább egy állapot, aminek vannak olyan jellemzői, amit láttál. Majd mesélek neked azokról a fiatalokról, akikkel én dolgoztam. Voltak Down-osok, autisták, testi fogyatékkal élők.

Aznap este elégjóanya, azaz Lugosi Dóri Instagram-posztjai fölött beszélgettünk erről.

A nemek közti esélyegyenlőség nem azonosság

Dobtam egy hátast, amikor pár évvel korábban azt mondta a fiam, hogy apa sokkal okosabb, mint anya, mert ő fiú. Mit rontottam el?! Folytatta, hogy Papa is okosabb, de a legokosabb a Dédi – itt már kezdtem gyanú fogni. Kiderült, hogy azért okosabbak ők nálam, mert nagyobbak. Tessék, kellett annyit mondogatni neki, hogy „amikor olyan okos nagyfiú leszel...!” De mi van a Dédivel? Arra is fény derült, hogy a Dédink már korábban beavatta az élet bölcsességébe, miszerint ő a legokosabb, hiszen ő él a legrégebb óta. Ámen.

Önmagunk elfogadásával kezdődik minden

Sokunknak nagy feladat elfogadni a változást magunkban és magunkon, amit az anyává válás hozott. Nekem például hosszú időbe telt elfogadni azt, hogy lehetek mérges a fiamra. Hogy attól még nem vagyok alkalmatlan szülő, mert éppen így érzek iránta. Ez egy múló pillanat – vagy sok pillanat egymás után viszonylag sűrűn ismétlődve –, aminek nem ő az okozója, csupán a „kiváltója”. Nélküle nem is tudnék róla, hogy mindez bennem van. Viszont az, hogy erre miként reagálok, már az én felelősségem – tudásom, tudatlanságom, érdektelenségem, törekvésem. Nagy szeretetre és elfogadásra vall, ha a nagyszülők hajlandóak együtt bukdácsolni velünk ezen az úton, akár kimondatlanul is.

A tágabb családi kör elfogadása is valahol ezután tud csak megtörténni. Hiszen a hibákat könnyen meglátjuk, az elejtett mondatokat mindig kihalljuk. De ha többször keressük magunkban a választ arra a kérdésre, hogy „Mit tud nyújtani ő a gyereknek, amit én nem?”, vagy „Mit tesz meg a családjáért?”, „Mi az erőssége?” – legyen szó nagyszülőről, férjről vagy feleségről –, át lehet hangolni magunkat lágyabb szólamokra, amivel az elfogadás hangját erősítjük a családi körben is.

„Ígérem, hogy arra nevelem a gyerekem, hogy elfogadja a gyereked.”

Mindenki egy csomaggal érkezik. Eleinte csak ámuldozunk, hogy mennyire tökéletes, mennyire különleges. Aztán óhatatlanul azt kezdjük keresni, hogy mi hiányzik belőle, ami a másikban megvan. Miért vagyunk mindig a hiányra kíváncsiak? Jó volna a különbözőségben gyönyörködni. A „nincs” helyett a meglévőt figyelni, válogatás helyett a lehetőséget nyújtani. Olyan szülőnek lenni, aki csak segít kicsomagolni.

Leadfotó: 123RF.com Fotó: Fekete Imola

Oldalak