Egy korszak véget ér: alig két hónap múlva végleg bezárja kapuit a Budapesti Vidámpark

Alig két hónap múlva végleg bezárja kapuit a Városliget legendás látványossága, a Budapesti Vidámpark. Elődei közül a hajdani színes Vurstli a 19. század eleje óta, míg a patinásabb Angol Park mintegy száz éve létezik.

A kettő összevonásából született mai Vidámpark, tehát át- és túlélt több forradalmat, két világháborút és számtalan városvezetést is. Családi anekdotája, érdekes története, vicces sztorija mindenkinek lehet a parkról, ám egy-két kulisszatitokról, történelmi jelentőségű eseményről talán a legfanatikusabb rajongók sem tudnak.

Arcképcsarnok

A magyar mutatványos világ német, osztrák és olasz csavargók, vágánsok, csepűrágók, vagyis különböző bűvészek, szemfényvesztők, kötéltáncosok, akrobaták, műlovarok, állatszelidítők, bohócok, varázslók, jövendőmondók, komédiások és bábjátékosok mintájára kezdett szórakoztatással foglalkozni szerte a városban, de különösen a Ligetben, amit egy időben Ökördűlőnek is hívott a lakosság.

A Vurstli olcsójánosai azok a komédiások voltak, akik cigánykerekezéssel, bukfencezéssel és egyéb vicces, de költséghatékony mulattatással igyekeztek megnevettetni az arra járó aprónépet, szüleikre pedig mecénásként tekintettek. Persze léteztek komolyabb művészek is, ők kócevéssel és kardnyeléssel foglalkoztak, leghíresebb képviselőjüket – csak szerényen – „Utolérhetetlen” Antoniónak hívták.

A 19. század második felében összenőtt embereket, cowboyokat, szörnyeket, kígyó és póktestű embereket, óriásokat és törpéket is mutogattak itt, de illuzionisták, jósok és kóklerek is működtek a Ligetben. Itt debütált szinte valamennyi technikai újdonság, de a marketingeszközök története is itt kezdődött a plakátragasztással és bértolongók szerződtetésével.

„Kreinz bácsi találta fel a régi Pesten a plakátragasztás fogalmát és monopóliuma csak évekkel később szállt át a fővárosra. Pudlikutya járt a nyomában és a hűséges eb szájában csirizes tálat cipelt gazdája után, akinek villogó, örökké terveket izzó szeme mögött, ki tudja minő gondolatok vertek tanyát.” (Ma Este c. lap, 1925)