Groteszk magyar film a diktatúráról - Itt érzem magam otthon kritika

Holtai Gábor első filmje az elnyomás és a biztonság illúziójának témáját tárja fel.

A behódolás határán

Rita élete az addig ismert formában egycsapásra véget ér, amikor egyik napról a másikra elrabolják. Egy idegen lakásban tér magához, ahol közlik vele: ő Szilvi, a család rég eltűnt lánya. Bár Rita tisztában van a kilétével, fokozatosan rájön: ebben a bizarr, zárt közegben csak akkor maradhat életben, ha beáll a játékba, és elfogadja a szerepet, amit rá osztottak.

Innen indul Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon – egy szürreális thriller, amely a diktatórikus rendszerek logikáját egy családi dráma keretei között vizsgálja. Az Árpád család otthona börtön és menedék: minden tagja pontosan ismeri a maga helyét, és bár ez stabilitásnak tűnhet, a felszín alatt az állandó a félelem és megfelelési kényszer működteti a rendszert. A családfő, "Papa", akarata határozza meg, ki tartozhat közéjük és ki nem. Mindenki az ő szavát lesi, miközben rettegnek tőle.

Ez a mikrotársadalom úgy működik, mint egy szekta: a szeretet látszata mögött teljes a kontroll, a rend pedig bármikor felborulhat. A film végső kérdése: szabadok akarunk-e lenni, vagy inkább egy jól megszokott rendszerbe kapaszkodnánk, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalnunk.

Az Itt érzem magam otthon groteszk hangulatát a forgatókönyvíró Veres Attila jól ismert, hátborzongatóan groteszk világlátása hatja át, amelyben a magyar társadalmi szatíra hagyományait követi. Az ismerős nappali, a családi ebédek és a kényszeres udvariasság mind a kollektív önáltatás részei. A történet fokozatosan emelkedik el a realitás talajáról – ahogy Rita egyre inkább magára ölti Szilvi szerepét, a néző is elbizonytalanodik, hol a határ szerep és valóság között.

A karaktert megformáló színésznő, Lovas Rozi, alakítása intenzív, helyenként teátrális, ami nem mindig illeszkedik a film lefojtott, feszült világához, de kétségtelenül karizmatikus. Külön emlékezetes az a jelenet, amelyben a „Fiúk ölébe a lányok” című Tankcsapda számot adja elő zene nélkül, mintegy versként, amit nem lehetett nevetés nélkül nézni, így oldódott kicsit a hangulat.

Molnár Áron és Szervét Tibor pontosan hozzák a terror elkövetőinek rideg kegyetlenségét – az előbbi képmutatóan manipulatív, az utóbbi teljesen érzéketlen. Kettejük játéka remekül működteti a film belső feszültségét: a hatalom sosem csak egy emberé, hanem azoké is, akik engedelmesen kiszolgálják.

A film vizuálisan is erős. Szőke Dániel operatőr fojtogatóan közeli képei és Holtai saját zenéje hozzájárulnak a bezártság érzetének megteremtéséhez. Az atmoszféra nyomasztó, de nem öncélú: minden kompozíció azt sugallja, hogy itt semmi remény. Mert mindig, amikor már épp elhinnénk, hogy van, akkor jön egy fordulat, ami végképp letöri a hitünket.

A történet végén a feszültség eléri a tetőfokát, mégis ott marad a kérdés: ha
mindannyian szenvedtünk, miért nem fogtunk össze és léptünk? Miért hagytuk, hogy
használjanak, terrorban tartsanak és bezárjanak? Talán mert enélkül nem tudnánk, kik vagyunk, és kihez tartozunk?

Az Itt érzem magam otthon végső soron arról szól, hogy hiába vágyunk a szabadságra, a legtöbben mégis egy rendszerben érezzük magunkat biztonságban – legyen az bármilyen torz. Pedig ezáltal nemcsak feladjuk önmagukat, hanem elnyomókká is válunk, hiszen elfogadjuk a játékszabályokat.

Lead: BIFF