Emlékezzünk, hogy soha többé ne ismétlődjön a borzalom!

Ma 76 éve, hogy felszabadították az auschwitzi koncentrációs tábor foglyait.

Emlékezzünk

"Minden túlélőnek vannak történetei, regényszerű, heroikus vagy épp borzalmas történetei. Ép ésszel nem fogható fel, amit a nagyszüleink generációja átélt.

Az én történeteim "hepiend"-el érnek véget, már amennyiben hepiendnek nevezhető a puszta életben maradás... De a traumák, a veszteségek generációkon át megmaradnak, ezt harmadik generációs túlélőként bizton állíthatom, mert ők a lényem részei, minden ottmaradt halottam a részem, én egy kicsit ők vagyok... Igen, álmodni is szoktam nagyritkán ilyesmit, gettót, bujkálást, menekülést, sárga csillagot… És nem, nem azért mert ilyen filmet néztem előző este. A zsigereimben hordozom az emlékeket, ahogy minden másod és harmadgenerációs túlélő… De én emlékezhetek legalább, abban a "szerencsés" helyzetben vagyok, hogy tudom a történetüket, az ittmaradottakét is, meg az ottmaradottakét is...

A nagyapáim munkaszolgálatból jöttek haza, harmincakárhány kilósan, az egyik nagyanyám csillagosházban meg gettóban kamaszlányként, a másik nagymamám liftaknában bujkálva meg bujtatva... Mindig is úgy mesélték ezeket a történeteket, mintha tegnap lett volna, mert ezeket a képeket nem halványítja el az idő…

A Mami történetét százszor leírtam már. Többször elvitték, de csodával határos módon, sosem vitték el igazán, egyszer egy ál-nyilasgyerek kísérte haza, másik alkalommal jött a proklamáció… Aztán végül, amikor bevitték őt és az öccsét a gettóba a nyilasok, akkor az első ember, akivel találkoztak a dédnagyanyám volt, aki addigra már 2 hónapja nem látta a gyerekeit…"

Folytatás a következő oldalon!