Sárai Rita: A hajamnál fogva húzom ki magam a gödörből

Sárai Rita élete akkor változott meg gyökerestől, amikor egy baleset miatt kerekesszékbe került. Az egykor óvónőként dolgozó, állandóan pörgő, mindig mosolygó nőnek újra kellett kezdenie mindent: szerencsére sikerült. A Gördülő Tánccsoport egyik alapítójaként és vezetőjeként járja az országot, hogy a táncon keresztül segítsen az embereknek. Sikerről, kitartásról és persze a táncról beszélgettünk, illetve arról, hogyan lehet és kell saját magunkat kirángatni a gödörből.

"Lezuhantam, padlót fogtam, fizikailag és lelkileg egyaránt"

Mennyire érint rosszul, ha a balesetedről kérdeznek?

Bármiről beszélek, semmi nem tabu. Igyekszem minél nyitottabb lenni, nincs mit tagadnom, tiszta életet élek.

Hogyan kerültél kerekesszékbe?

1997-ben balesetet szenvedtem: lezuhantam egy padlásról a pincébe. Egy ismerősöm épülő házában voltunk, létrán másztam fel az emeletre, és a szürkeségben nem láttam, hogy a padlón van egy lyuk. Beleléptem. Ennyi. Ez a sztori innentől kezdve unalmas, mert már nagyon sokszor beszéltem róla. Egyszer valaki a tánccsoportban azt mondta: Te Rita, már annyira unalmas, hogy állandóan ugyanazt mondod. De hát mit mondjak, kérdeztem, találjam ki, hogy lezuhant egy repülőgép, és én vagyok az egyetlen túlélő? (nevet) Már úgy azonosítanak, hogy te vagy a padlásos.

Nemcsak szó szerint, hanem szimbolikusan is érthető, hogy padlót fogtál?

Igen. A régi életemnek vége lett, lezuhantam, padlót fogtam, fizikailag és lelkileg egyaránt. Az átlagnál rosszabbul viseltem a helyzetet: két évig totálisan sajnáltam magam. Olyan szinten nem tudtak velem mit kezdeni az orvosok, a gyógytornászok, hogy anyukám fogta magát, összecsomagolta a holmimat, és hazavitt a rehabilitációról. Azt mondta, annak semmi értelme, hogy fekszem tehetetlenül az ágyon, és nem vagyok hajlandó a közös munkára. Otthon aztán egy nihil állapotba kerültem, egy se nem rossz, se nem jó helyzetbe. Nem voltak céljaim, nem kellett felöltöznöm, nem kellett munkába mennem, nem kellett csinálnom semmit.

Mi húzott ki a gödörből?

Az egyik alapítvány nyert egy pályázatot, és szerettek volna egy tábort csinálni kerekesszékeseknek. Felhívtak telefonon, én viszont sértésnek vettem. Bosszankodtam, hogy miért nem hagynak békén: az udvarra nem mozdulok ki, nem hogy táborba menjek. Az volt a szerencse, hogy nem adták fel, kb. két hétig telefonálgattak - ez ma már zaklatás lenne, de akkor még nem volt ilyen fogalom. Ezért nem jelentettem fel őket (nevet). Arra jutottam, hogy elmegyek, megnézem, milyen, aztán azonnal hazajövök, csak hagyjanak békén.

"Mi voltunk az úttörők"

Végül azért megtetszett?

Olyan érdekes, valami légkör, valami miliő, valami szellem megfogott. A csillogás, ami mindig ott volt a szememben, és ami az alatt a két év alatt csak tompa fény volt, újra megjelent. Olyan fiatalokkal találkoztam ugyanis, mint amilyen én voltam: baleset miatt kerültek kerekesszékbe, de számukra nem állt meg az élet. A tábor utolsó napján, mint amikor egy nagyon jó buliból mész haza, ölelkeztünk sírós szemmel, hogy jaj, de jó volt, kár, hogy vége. Később aztán a táborvezetők felhívtak azzal, hogy csinálnának egy tánccsoportot, és hogy volna-e kedvem hozzá. Akkor már mindenhez volt kedvem, kinyílt a világ.

Így kezdődött el a Gördülő Tánccsoport élete?

Igen, bár a kezdet nem volt zökkenőmentes. Egy járó embereket oktató tánctanár jött az első órára: se neki, se nekünk nem volt fogalmunk arról, hogyan is kezdjünk neki. Mivel nem jutottunk egymással dűlőre, hamar abba is maradt a közös munka. Mi persze akkor már fel voltunk tüzelve, meg akartuk valósítani az ötletet; a balesetem előtt oktattam aerobicot, jazzbalettet és más táncokat iskolásoknak, így megkértek, legyek én a koreográfus.

1999. május 14-én alakult meg a Gördülő Tánccsoport; az első táncunk egy kánkán volt, a Margit-szigeten mutattuk be. Valakinek megtetszett, ezért meghívott minket, hogy táncoljunk, és így tovább, a folyamat láncreakciószerűen beindult. Idén májusban leszünk 17 évesek - mi vagyunk az egyetlen országos tánccsoport, minden tagunk kerekesszékkel közlekedő mozgássérült. Érdekes, hogy az utánunk jövő tánccsoportok már tőlünk vesznek át mozdulatokat, abból táplálkoznak, amit mi kikísérleteztünk, kifejlesztettünk. Mi voltunk az úttörők.

Fotó: Gördülő Tánccsoport

Mi a célotok a tánccal?

Az elsődleges cél az volt, hogy magunkat szórakoztassuk, most már azonban az is, hogy minden embernek fényt mutassunk. A tánc csak eszköze ennek, a segítségével látják az emberek, hogy milyen boldogok vagyunk, és még humorunk is van. El is neveztem magunkat világító tornyoknak, hiszen fényt és irányt mutatunk bárkinek, aki az élet tengerén hajótörést szenved. Azt üzenjük neki, gyere, erre tarts, ússz, meg tudod csinálni, kitartás. Célt mutatunk, mert mindig kell valami, ami erőt ad.

Gördülő Tánccsoport a nevetek, de a táncon kívül foglalkoztok valami mással is?

15 évig a tánc volt a lényeg, de az utóbbi két-három évben már éreztem, hogy ez kevés, és valami mást is kellene csinálni. Vannak 50-60 éves tagjaink is, tőlük nem lehet elvárni, hogy a színpadon rock and rollozzanak (nevet). Azért, hogy együtt maradjon a csoport és jól érezzük magunkat, próbálom kicsit bővíteni a palettát. Már harmadik éve csinálunk Gördülő Órákat - ez egy kulturális közösségi program. Mi vagyunk a házigazdák, és különféle embereket hívunk meg: járt már nálunk természetgyógyász előadó, más fogyatékkal élő csoportok adtak elő színpadi produkciót, és mindig van kézműves foglalkozás is. A következő alkalom március 19-én lesz, egy nyers étel bemutatót terveztünk, hiszen a közösségépítés mellett az egészséges életmód felé is próbálunk orientálódni.

"A sikerhez kell szenvedély és hit is"

Rengeteg erőt adsz másoknak, állandóan mosolyogsz, nevetsz, de biztosan neked is vannak mélypontjaid. Mit teszel ilyenkor?

Megfogom magam a hajamnál fogva, és kihúzom magam a gödörből, mert ebben már profi vagyok. Eleve egy óriási út volt a barlang mélyéről kimászni a fényre a balesetem után, így ha mostanában vissza is pottyanok, akkor nem esek olyan mélyre, és rutinból mászok ki. Mindig arra gondolok, hogy minden rosszban van valami jó. Ha valami negatív dolog történik, az nem biztos, hogy rossz, csak más, mint amire számítottál, és akkor abból kell kihozni a jót. Ez egy életcél, egy feladat mindenkinek, hogy ezt megtanulja. Engem, minket eléggé látványosan tanított meg a sors erre, ezért próbáljuk az embereknek is megmutatni, hogyan tudnak minél gyorsabban kimászni a gödörből.

Ez a sikered egyik kulcsa?

Igen, a kitartás, hogy újra meg újra fel kell jönni a víz alól. De a sikerhez kell szenvedély és hit is. Higgyél benne, hogy jó az, amit csinálsz, és ha hiszel benne, akkor jó jeleket kapsz. Legyél szerelmes a munkádba, a hobbidba – a szerelem nem csak férfi és nő között létrejövő vonzalmat jelenthet. Ez egy nagyon szép és magasztos érzés, emberré teszi az embert.

Nőként vitted sikerre a Gördülő Tánccsoportot. A gyengébbik nemnek szerinted nehezebb jó eredményeket elérni, mint a férfiaknak?

Az elismertség miatt nehezebb. De ez egy régi sztereotípia, hogy egy férfinak sikeresebbnek kell lenni - manapság egy nő is ugyanolyan magasra juthat. Egy nő sokkal erősebb, sokkal inkább képes több dologra, mint egy férfi. Statisztikailag az élettani adatok is bizonyítják, tudtad? Ha például az újszülötteket vesszük alapul, a lány újszülöttek életképesebbek, mint a fiúk, de egyébként is: a nők tovább élnek, mint a férfiak.

Fotók: Gördülő Tánccsoport

"Csinálom, ami nekem jó, vagy amit én jónak ítélek"

Mire vagy a legbüszkébb szakmai szempontból?

A Gördülő Tánccsoport élete nélkülem nem így alakult volna; az egészet a hátamon cipelem most már 17. éve. Erre nagyon büszke vagyok. Alapítványi formában működünk, ehhez kell kitartás, szenvedély. 2012-ben például kettészakadt a csoport, és ha nem tartok ki, befejezhettük volna a pályafutásunkat. Amióta azonban újrarendeződött a csoport, azóta ez nincs, azóta ki tudok menni úgy, hogy nem beszélnek ki a hátam mögött.

Mennyire foglalkoztat, mit mondanak rólad mások?

Egyre kevésbé érdekel. Ez vagy az öregség vagy az érettség jele (nevet). Próbálom függetleníteni magam, de az embert meg tudja ütni, ha egy rossz kritika éri. De most már határozottan mondhatom, hogy egyre kevésbé érdekel a jó vagy a rossz vélemény. Csinálom, ami nekem jó, vagy amit én jónak ítélek, érzek, és örülök, ha másnak tetszik. Ha pedig valakinek nem, azzal igyekszem nem foglalkozni.

Egy ilyen pörgős, aktív személyiségnek, mint amilyen te vagy, mi a legjobb kikapcsolódás?

Hazamegyek Hódmezővásárhelyre, kiülök a kertbe, és hallgatom a madárcsicsergést. Madárcsicsergés-őrült vagyok, annyira szeretem, hogy az valami hihetetlen. Ilyenkor nem viszem haza a számítógépet, netmentes napokat csinálok. Muszáj, mert ha ott van, akkor nem tudok pihenni. A hétköznapokon máshogy pihenek: filmet nézek, zenét hallgatok, olvasok.

Már nagyon sok mindent elértél, de biztosan vannak még terveid a jövőben.

Szeretnék egy olyan központot létrehozni, ami célgyártó és iránymutató lenne: be lehetne jönni hozzánk, és beszélgetni arról, hogyan lehet sikeres, boldog, céltudatos életet élni. Nemcsak sérülteknek szólna, hanem bárkinek, akinek segítségre van szüksége. Imádok festeni, így célom az is, hogy egy kiállításnyi anyagot megcsináljak; már minden megvan, a festőszerszámaim, a képkeretek, csak le kéne ülni, bekapcsolni a zenét és elkezdeni. Fotókiállítást is szívesen szerveznék a csoportunk életéből. Olyan fotókon keresztül mutatnánk be magunkat a nagyközönségnek, ahol a fő vonal a vidámság. Történt velünk, ami történt, de nem kórházi ágyakon, infúziós csöveken vegetálunk, hanem rengeteg mindent csinálunk. Például curlingezünk is néhányan, csomó dolgot kipróbálunk, amit a baleset előtt nem. Nincs lehetetlen. Ezzel akarok erőt adni és példát mutatni.

Mi az a tanács, ami a legtöbbet segített neked eddig?

Anyunak az a szavajárása, hogy olyan nincs, hogy soha, a vihar után mindig kisüt a nap. Amikor volt a balesetem, ezért nem engedte senkinek, hogy sírjon – nekem sem. Azok, akik pityeregtek, nem jöhettek be a kórházba meglátogatni. Én is azt vallom, hogy lehet sírni, ha elbújsz, de nyilvánosság előtt nem. A feszültséget sem sírással vezetem le, inkább kiabálok egyet - bár nem vagyok az a tányérdobálós fajta - vagy kibeszélem magamból. Elmondom anyukámnak, a testvéremnek, a lányomnak, a páromnak, mindenkinek elmondom, és egyre jobban feldolgozom.

Ezt is ajánljuk

Szeretnéd tudni, miből merít erőt Hozleiter Fanny Mosolyka? Olvasd el a vele készült motiváló interjúnkat!

Fotó; Leadfotó: Gördülő Tánccsoport