Nagy Ágnes szobrai olyan különlegesek, hogy még Amerikába is eljutottak - Interjú

A világon egyedülálló állatszobrairól ismert képzőművész munkáinak most a gyönyörű Várkert Bazár fog otthont adni.

Alkotó, feleség, anya és innovátor

Nagy Ágnes szobrászművész az Illatos úti Művészeti Iskolában, kerámiaformázó szakon végzett 1990-ben. A szakiskolával párhuzamosan a Medgyessy Ferenc Szobrászkörben alkotott, Berlinben részt vett egy nagyszabású szimpóziumon. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában 1994-ben végzett, de az iskola befejezése után elszakadt a hivatásától, a családjának szentelte életét, hogy aztán a 2000-es évek vége felé egy éles fordulattal, teljes szívvel és hihetetlen erővel forduljon újra a képzőművészetek felé.

Az utóbbi tíz évben folyamatosan kiállított, már több jelentős egyéni és csoportos kiállításon is bemutatkozott a közönségnek - mint például 2011-ben a Virág Judit Galériában rendezett tárlat után a Fővárosi Állat-, és Növénykertben, 2012-ben a Magyar Természettudományi Múzeumban és a Bergmann Galéria Szoborparkban, 2014-ben a Labirintus Kiállításon és a III. Szobrász Biennálén a Szentendrei Művészet Malomban vagy 2015-ben Balatonalmádiban, az Európa Szoborparkban. 2020-ban a tengerentúlra, az Art Palm Beach-re is sikerült kijutnia.

Az Ezek nem állatok! című kiállítása szeptember 17-20-ig látható a Várkert Bazár teraszán. A robosztus zoomorf műalkotások páratlan vizuális élményt, meghatározó belső utazást ígérnek: rozsdamentes acél languszta, aranyszínű oroszlán, mázas agyagból készült varacskos disznó, bronz rinocérosz és megannyi különleges állat, ahogyan még sosem láthattuk őket korábban. A képzőművész erőteljes, bizarr alkotásai mintha gyermekkorunk tudattalanjának őserdejéből csörtetnének elő. Az ugrásra kész, fékezhetetlen figurák a tudatunk, a képzeletünk legvadabb tájairól érkeznek és taglóznak le. Az alkotó ragaszkodik saját vizuális világához: szabad, lázadó, kritikus természetét juttatja kifejezésre az állatalakokon keresztül.

A bemutatott darabok nemcsak esztétikai szempontból, hanem az anyaguk miatt is jelentősek: a művész samottos agyagból úgy építi fel nagyméretű szobrait, hogy azok képesek legyenek önmagukat megtartani. Rendkívül bonyolult ez a technika, hosszú és koncentrált tervezést és előkészítést igényel, hiszen semmiféle merevítést nem alkalmaz, hanem egy összetett statikai koncepció mentén halad. Nem tudni senkiről a világon, aki ezzel az eljárással dolgozna. Bár első ránézésre egy törékeny nő, férfias erővel formázza meg a szobrait.

Hogyan és mikor találkoztál először a szobrászattal, mint művészeti tevékenységgel?

Szüleimtől kaptam egy könyvet, Kovács Margit: „Korong Matyi álma” volt a címe, nagyon tetszett a borítója, ahogy a maga is agyagból formált fiú, korongozik rajta. Nem tudom, mi volt előbb, az biztos, hogy kis szobrocskákat már gyerekként is csináltam az akkor menőnek számtó NDK-s kiégethető gyurmából. 13 évesen már jött a szobrász szakkör, és habár iskolába nem annyira szerettem járni, oda mindig nagy kedvvel mentem. Egyébként akik oda jártunk, nagyon sokan a művészpályát választottuk. Ez nyilván a tanárunknak, Szabó Gábor szobrászművésznek is köszönhető. Nem volt egyértelmű számomra már akkor sem a különbség a kerámia és a szobrászat között.

Mit adott számodra ez az alkotófolyamat? Miért köteleződtél el mellette?

Élvezetet, ma már azt mondjuk, flow-t. Kitűnhettem vele a tömegből, ha nem is a szakkörösök közül, inkább az iskolában, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nekem ez jobban megy, mint a matematika. Már gyerekként, ösztönösen ráéreztem, hogy ez egy olyan önkifejezési forma, amivel magabiztosabban fogok tudni boldogulni az életben.

Tinédzserkorban halmozottan jelen van az énkeresés időszaka. A Kisképzős évek egyértelműen mutatták, hogy a képzőművészeti pályán fogod folytatni a tanulmányaidat?

A 80-as évek végén, tinédzserkorban az akkori legjobb barátnőmmel mobiltelefon híján kis kijelző méretű papírfecnikre rajzoltuk le a legizgalmasabb kamaszos iskolai történéseket. Ezek már a mai Insta Sztorik előképei voltak. A Kisképzőben bőrdíszműves szakra jelentkeztem. Annak ellenére, hogy jó szaktanáraim voltak, ők is, én is hamar rájöttünk, hogy nincs túl sok affinitásom a dologhoz. A vizsgamunkáimra, na azokra, azért büszke vagyok. Két vagy három pár olasz reneszánsz csőrös cipőt varrtam, a velencei karnevál hangulatára fűztem fel még a csomagoló dizájnt is, amit szintén nekem kellett készíteni. Anyukámmal magas fatalpat esztergáltattunk hozzá. Táskákat, mappákat is varrtam, mégis vicces módon a tanáromnak egyszer megmutattam az agyag és gipsz maszkjaimat, kisplasztikáimat és olyat láttam a szemében, amit a bőrmunkáim sosem váltottak ki belőle. Végül is inkább úgy fogalmaznék, hogy még a Kisképző sem vette el a kedvemet, hogy a művészi pályán maradjak.

A család, környezet miként fogadta, hogy ezen a területen tevékenykedsz? Bíztattak, vagy inkább egy financiálisan kiszámíthatóbb életpálya felé tereltek?

Értelmiségi, de nem művészcsalád a miénk. Szerintem elég liberális felfogásúak is a szüleim, annak ellenére, hogy anyukám elég szigorúan fogott bennünket. Féltve, óvva voltunk, bizonyos dolgokat nem engedtek, és kissé egyfajta ártatlan burokban nőttem fel, amiért én inkább hálás vagyok. Persze szüleim erős egyéniségét én is örököltem, kritikus gondolkodásra neveltek, a dicséret nálunk ritkább volt. Apukám műgyűjtői szenvedélyének hála idővel értékes festményeink lettek, szerettem velük művészeti aukciókra, kiállításokra járni. A művészet így mégiscsak ott volt a levegőben, ezért abszolút megértették és elfogadták a választásomat, örültek neki. Persze a valódi sikerek már jóval később, felnőtt fejjel érkeztek.

Művészként és családanyaként több fronton is helyt kell állnod. Hogyan tudott megmaradni az életében az alkotóművészet?

Ez nem választás kérdése, mert ha az emberben hatalmas az alkotásvágy, azt előbb vagy utóbb, de ki kell magából dolgoznia. A hagyományos családmodell fogalma nálunk nem létezik, amikor valami nagy munkán dolgozom, a család összefog körülöttem. Az alkotóművészetben megmaradásban nagy segítség, hogy bár sokat kellett ezért tenni és dolgozni, de férjemmel közösen megteremtett egzisztenciánk stabil hátteret nyújt ahhoz, hogy szabadon dolgozhassak. Egyébként is nagyfokú szabadságvágy jellemez mindkettőnket, a kötöttségek mellett ő is egyfajta újító szellemiséggel végzi a munkáját, egyikünk sem a kitaposott utat járja.

Miért pont a samott?

Az agyag a kezdetektől fogva tetszett, úgy éreztem gyorsan létre tudok hozni valami maradandót. Karácsonyra 15 éves koromban jászolt készítettem anyukámnak agyag figurákkal, amit a szomszéd cserépkályhájában csak úgy félig tudtunk kiégetni, de még így is a nagy kedvence maradt. Később a kerámiából hozott felrakásos technikát – melynek gyökerei az őskorig nyúlnak vissza - emeltem át a szobrászatba. Ezek belül üregesek, aminek az égetésnél van fontos szerepe. A samottos agyag kissé erősebb a benne lévő előzetesen kiégetett és összezúzott szemcséktől, erre azért van szükség, mert a szobrokban semmiféle merevítés nincs miközben gyakran több mint 100 kiló agyagnak kell önmagát megtartania.

Azt szoktad mondani, hogy nem te választottad az állatokat, mint témát, hanem ez a szimbólumrendszer téged talált meg. Mesélj erről, miért pont ez határozza meg a művészetedet?

Nem terveztem el előre, hogy állatkaraktereket jelenítek meg, de képtelen vagyok leállni. Kezdetben egy Dürer metszet, a rinocérosz ihletett meg. Egyelőre csak a szobraim stílusa változik, a téma marad: állatok, vagyis ezek nem állatok. A figurálistól, amikor meg akartam érteni a dolgokat a nonfiguratív felé haladok, amikor már azt szeretném, hogy engem értsenek meg, vagyis mindazt, amit közvetíteni szeretnék. A szobraimon keresztül az embereket a gondolataim felé irányíthatom.

A legújabb kiállításod címe az, hogy Ezek nem állatok! Milyen többlet jelentésük van a kiállított munkáknak?

2020-ban a Balassi kiadó gondozásában megjelent az Állatszimbólumtár című tudományos mű. Hiánypótló könyv, a munkámhoz is elengedhetetlen, sokat tanulok belőle, de ami külön büszkeség, hogy Vígh Éva a könyv szerzője és Tüskés Anna művészettörténész engem választottak, hogy egyedüli kortárs képzőművészként, 13 alkotásommal szerepeljek a könyvben. Az állatok jellemvonásaival, a zoomorfológián keresztül, a szimbólumokkal, akár mítikus lények formájában sok mindent el lehet mesélni a világról és önmagunkról. Kezdetben a belső vívódásaimat meg kellett értenem, rendbe kellett tennem, nekem az alkotás ehhez nagy segítséget jelentett, de ugyanakkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kapnak szobraimban a csodákat és a határtalan boldogságot megismerő ember érzései.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Minap a rádióban egy kutatótól hallottam egy Szentgyörgyi Albert idézetet: „nézi, amit mindenki más is néz, de azt látja benne, amit senki más nem lát”. Szerintem ez nem szorul magyarázatra, hogy az alkotást miért nem lehet soha megunni.

A gasztroműsorvezető régi és új életéről mesélt exkluzív interjúban, de elárulta azt is, mi az egyik legkedvesebb hobbija a konyhaművészeten túl.

Leadfotó: Lábady István
Fotók: Lábady István, Nagy Ágnes

Oldalak

Szólj hozzá Te is!