Mini megvilágosodás
Az imént volt egy mini megvilágosodásom. Biztos veletek is van ilyen, amikor “szinte a semmiből” jön egy érzés, egy tiszta pillanat, és hirtelen megértesz valami olyat, ami a lelkedről, az önnön valódról szól, vagy akár az elméd működéséről. Velem valami hasonló történt.
Hasonló hasonlót vonz
Hirtelen megéreztem, hogy milyen hatalmas félelem van bennem, hogy az a jó, ami most van, az el fog egyszer tűnni. És az elmém, a kis genyó, tényként kezelte abban a pillanatban, vagyis látomásban. Mármint nem feltételes módban, hogy eltűnhet, ha nem vigyázok rá, vagy ilyesmi, hanem abszolút tényként. Ez azért is veszélyes, mert ha ilyen mélyen ez van bennem, majdnem mindegy mit mond a szám, sajnos a tudatalattim, vagy nevezzük akárhogy, sokkal erősebb, így azt fogom bevonzani. Hiszen a HASONLÓ HASONLÓT VONZ! Soha ne felejtsd!
Főleg a párkapcsolatomra irányult ez az érzés. És mikor megéreztem, és ki tudtam mondani magamnak, hogy FÉLEK! Félek!... akkor történt valami fura. Hirtelen az elme feszültsége egy kicsit enyhült, miközben elöntött az érzés, hogy félek, amitől még a könnyem is kicsordult. Nem csak azért, mert féltem, hanem mert annyira sajnáltam magam... És bevallom, baromi jó volt egy kicsit sajnálni magam ott mélyen legbelül. Szóval az érzelmeim felismerése után, ami hitem szerint nagyon fontos dolog, mert így jutunk csak még közelebb önmagunkhoz, hirtelen egy képet láttam. Egy guggoló alakot, akinek a kezében sok szál volt. Mint valami fényszálak vagy kötelek... Egyszóval gyeplő. Mintha az ő kezében futnának össze a szálak (csodálatos a magyar nyelv), az ő kezében a gyeplő, vagyis mintha ő irányítana. Nem csak a testtartása, de az arckifejezése is nagyon "képletes volt", sokat elárult. Nagyon erőlködött, görcsösen ragaszkodott a szálaihoz. Közben pedig ment a monológ a fejemben.
Félelem
Nos, ez gyakran előfordul velem. Van egy bizonyos helyzet, amit meg akarok fejteni, meg akarom érteni, hogy miért történt, és mi a mögöttes tartalom, mi a valódi ok, és olyankor megy a monológ. Próbálom levezetni magamban az egyenleget. Most a következő volt.
Félek. Nagyon félek. Mindez el fog tűnni. (Kicsit távolodni kezd a kép.) Minden figyelmemet elvonja a félelem. Minden energiámat erre fordítom. Mi? Minden energiámat erre fordítom, hogy féljek? És miért nem arra, hogy végre elengedjem magam és végre megadjam magam egy kapcsolatnak? Mert nem merem elengedni. Nem merek nem félni, mert akkor... Akkor... Akkor mi lesz? Miért, mi lesz? (meglátom a guggoló alakot, görcsösen szorítva kezével a szálakat), mert akkor ő... Vége. Akkor megszűnik, meghal. (Eközben egy másik alakot is látok, aki a guggolót közelről vizsgálja és látom, hogy ő beszél.) Ekkor rájövök, hogy csak azért akarok (!) félni (és ez már eleve egy lényeges felismerés, hogy én akarok, hiszen ezt általában nem vesszük észre, hogy mi akarunk szenvedni!!!), mert ha nem félnék, nem tudnám, mit kell csinálni. Vagyis az elme (!) nem tudná, mit csináljon. Számára ez egy teljesen ismeretlen terep! Nem kell félni??? Akkor az milyen? Akkor mit kell csinálni? És hiába tudom most azt mondani, hogy csak el kell magad/magam engedni és boldogan élni...
Oldalak
Hirdetés
