APEH, avagy miért leszek ideges, ha papírokat kell intézni?

Adóazonosító

Na! Én úgy gondoltam, hogy pont így teszek. Amint megjelenik a hölgy, úgy csinálok, mintha végig beszéltem volna, de ő sajnos pont a végére érkezett. Így is lett. Pár perc (!) várakozás után csakugyan megérkezett, lehuppant a székébe, és én csak annyit mondtam: “Nos, ez ügyben kérném az ön segítségét.”
Nagyon jól sikerült a vicc, legalábbis szerintem. Azt vártam, hogy majd egy jót nevet, és vidáman, jó hangulatban belekezdhetek a kis ügyintézésembe. A nő azonban csak halványan elmosolyodott és csendesen annyit mondott “ne haragudjon, nem hallottam”.

Óóóó - gondoltam. Lehet, hogy rosszul indítottam?

Fene nagy lendületemből kicsit visszavettem és megpróbáltam elmondani mit szeretnék, hogy utalják vissza a túlfizetett pénzösszeget. Adom az iratokat, de az adóazonosító kártyán fennakadtunk. Mondom a hölgynek, hogy szerintem nem lesz baj, mert a levél segítségével könnyedén túljutunk ezen a kis problémán, mert a fejlécen…

“Aham! Itt van az adóazonosító száma.” - mondja. A számból vette ki a szót - akartam volna hozzátenni, de nem tettem, mert már így is kihúztam a gyufát.

További problámák

DE! A levélben szereplő cím és a lakcímkártyámon lévő cím egyáltalán nem passzolt. Nem túlzok, a nőnek forogni kezdtek a szemei. “Így nem fogom tudni azonosítani” - mondja, egyre kelletlenebbül. “Há’ má’ mé’ nem? A lakcímkártyámon azért van budapesti cím, mert ott lakom, a levélben pedig azért van békéscsabai, mert a vállalkozásom ide van bejelentve. Mint egyéni vállalkozó, vagyis a saját nevem Sánta László, cím Békéscsaba... Természetesen itt laktam, de később Pesten vállaltam munkát, a szüleim pedig a mai napig a címen szereplő házban laknak. Ott van a kezében a személyim, a lakcímkártyám, a nekem címzett hivatalos, önkormányzati pecséttel ellátott levélen pedig az adószámom…” - de csak közbevág!

“Ha én nem mutatom meg magának, hogy hol az adószáma, maga azt se tudta volna, miről van szó!” - mondta, kissé felemelve hangját. Valószínűleg bosszanthatta a monológom. S ahogy beszélt, nemtetszését testbeszéddel is alátámasztotta, jobbra balra ingatta a fejét, s a fekete egyenes szálú dús haja, ami keretet adott a kerek arcának, sepregetni kezdte a keskeny vállait. Nekem meg kinyílt a bicska a zsebemben. Vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy nem fogok összeveszni ma senkivel, egy pillanatig haboztam, de csak ezt bírtam kinyögni: tehát, ha nincs nálam a műanyag kis kártya, ami az adószámomat mutatja, akkor már nem is létezem?

Ha az ember az orvoshoz megy, magával viszi a TAJ kártyáját, ide pedig magával hozza az adókártyáját! - mondta leteremtően, mintha csak egy rossz nebuló lennék, aki a mai órára felkészületlenül jött. Egyébként ott a pont, igaza volt, valóban egyszerűbb lett volna minden, ha nálam van az a kva kártya. Persze ettől még nem fért a fejébe, hogy miért van két különböző cím, így tovább akadékoskodott. Elmondott pár kellemetlenkedő mondatot, aminek az volt a lényege, hogy ezt az egészet nem ő találta ki, a szabály az szabály, nem tud ezzel mit kezdeni, nem az a dolga, hogy kibogozza az ilyen ügyeket… Közben elkezdte nyomogatni a pulton lévő számítógép klaviatúráját, kettőt kattintott az egérrel, majd pici csönd következett.

Ja, itt van a másik cím is - mondta sokkal halkabban, mint ahogy az előbb beszélt.
Kisimult a háborgó tengere. Már nem tajtékzott oly nagyon. Persze azért nem kedvelt meg teljesen… :)

Innentől aztán már csak egy 17-es nyomtatványt kellett kitöltenem, és minden rendben ment. Mosolyogva elbúcsúztunk, szép estét kívántam, és az ajtó felé azon gondolkodtam, hogy ez vajon miért volt?!