A léböjt csuklása

Nem múlik

Ekkor már több mint 24 órája csuklottam. Igaz, egyre kevesebbszer jött elő, de ettől még elég rendszeres és szörnyen bosszantó volt. Egy idő után már csak akkor kezdtem csuklani, ha ettem. Asszem, ez elég egyértelmű jel. A szervezetem “büntet”, amiért nem fokozatosan kezdtem visszaállni a normál étkezésre. Egyszer azonban úgy voltam vele, és ez egy fontos belső felismerés volt, hogy nem baj, csináld! Nem érdekel. Megkönnyebbültem. Éreztem belül, hogy valami furcsa szorítás a lelkemben engedni kezdett. Úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a csuklást. Nem görcsölök rajta, hanem engedem, hogy azt csináljon, amit csak akar, megértettem a célzást, hogy ne legyek túl mohó, ne habzsoljak, ne zabáljam folyton tele magam, hanem tiszteljem meg saját magam és legfőképp a saját testem, szervezetem, hiszen ez az én szentélyem. Jézus is ezt mondta: “Az én testem, az én templomom."

Közben épp vacsoráztam egy igen kedves barátommal egy étteremben. Már nem érdekelt, hogy égő, hogy beszéd közben, mondat közben egy éles csukláshang becsenget, nem érdekelt, hogy evés közben összerándul a gyomrom, nem bosszankodtam, hogy mit gondol ez a velem szemben ülő lány, hogy mit gondolnak a körülöttünk más asztaloknál lévő vendégek… csak ettem, beszélgettem és csukottam. Pár percre rá, talán negyed óra is lehetett, egyszer csak abba maradt, és kb. két nap után teljesen megszűnt a csuklás! Halleluja!

Nagy tanulság, hogy ne legyek mohó. Az a helyzet, hogy nagyon szeretek enni. Ugyan szerencsés alkat vagyok, nem jelenik meg rajtam azonnal pár fölös kiló, de azér’ a mértéktelen zabálás gáz! A léböjt arra mindenképp megtanított, hogy simán tudok nemet mondani a legfinomabb falatokra is bármikor, akkor is jól érzem magam, ha nem zabálom tele magam. Sőt! Észrevettem magamon, hogy most már jobban hallgatok arra a belső megérzésre, hogy elég, már nem kérek többet. Tök mindegy, hogy az már csak három falat, vagy ott kell hagynom az ebéd felét! Ha nem kérem, nem kérem. :) Persze eddig is hallottam azt a kis hangot, ami szól, hogy már nem is vagyok éhes, de tudod, hogy van… A következő másodpercben meggyőzöd magad valami baromsággal arról, hogy miért kell mégis megenned a maradék kaját. “Afrikában éheznek…” “Inkább a has fakadjon, mint a kaja megmaradjon” - csak hogy a legnagyobb hülyeségeket soroljam föl azok közül, ami ilyen esetekben eszembe szokott jutni. :)

És még valami.

Szeretem a kihívásokat. Azt hiszem, ezt a neera kúrát is legfőképp ezért kezdtem el. Sok tanulsága volt, ahogy azt már fentebb említettem, de talán az egyik legfontosabb, hogy BÁRMIT MEG TUDSZ TENNI, AMIT ELHATÁROZOL! Nincs lehetetlen! Ha egyszer érzed, hogy valamit meg kell tenned, vagy valami belső késztetést érzel, hogy kipróbálj valamit (nem a drogokra gondolok!!!), tedd meg! :) Így kezdtem el siklóernyőzni, és imádom! Vagy motorozni, amit szintén imádok! Úgy vélem, minden a fejedben dől el. Kitartó tudok-e lenni, le tudom-e győzni magam, vagy nem?! És amikor sikerül felülkerekedned a félelmeiden, vagy elűzni a negatív gondolatokat, akkor igazi hősnek érzed majd magad. Ha pedig nem, akkor “bizony mondom néktek”, ünnepeljétek magatokat hősként! Mert ezek nagy dolgok! S mikor valami olyan feladat elé állít az élet, amiről első pillanatban azt hiszed lehetetlen, nem vagy képes megcsinálni… emlékezni fogsz, hogy képes voltam arra, hogy egy egész hétig (az ügyesebbek tíz napig ;)) ne egyek! És mégis itt vagyok! :) Semmi bajom! Sőt!

Kalandra fel!

Fotó: 21stcenturynews.com.au