Leadtam a kulcsot - Az utolsó munkanap

Isten hozott, magánélet!
Hűvös december eleje volt, de sütött a nap. Jókedvűen, a lehető legfürgébben (ekkor már majdnem nyolc hónapos terhes voltam) beültem, izé bemásztam a kocsimba és elindultam hazafelé. A szokott módon üvöltött a zene, mert ez volt az eszközöm arra, hogy a munkából kizökkenjek és átváltsak magánéleti üzemmódba. Még utoljára, mert tudtam, hogy egy darabig nem kell zökkennem sehová, hiszen csak magánéletem lesz, vagy mi. És ezt nagyon-nagyon-nagyon vártam!
Meglehetősen fáradtan értem haza, aztán lecuccoltam, és elkezdtem tervezni következő hetemet, ami csak rólam szólt. Ekkor már három hónapja nem voltam szabin, a házimunka torlódott, alig éltem társasági életet, de örültem, mert volt még egy hónapom a szülésig és ez az időszakot valamiféle klassz, fizetett szabadságnak terveztem.
Nagyon sokáig nem jutott eszembe az iroda, a munkahely, az ottani zajok, illatok. De amikor eszembe jutott, akkor bizony erősen hiányzott. Neked mikor jutott eszedbe először a munkahelyed a szülési szabadság alatt? Mikor érezted, hogy valami értékeset, jót hagytál ott? Mikor merült fel benned, hogy lesz-e olyan még valaha?
Tetszett a bejegyzés? Olvasd el az első AnyaVagyok?! cikket is!
Katt ide!

























