Gyermekeink példaképei - Te emlékszel még a sajátodra?

A minap a liftre vártam és a nyíló ajtó mögül egy anyuka lépett elő egy tüneményes kislánnyal. A csöppség hatalmas kék szemei, fekete szempillái, mesékbe illő arca azonnal megragadott. Ezt csak fokozta a klasszikus kötött, rózsaszín és virágos sapka, meg a kabátka. A hátán a pinduri hátizsák pedig már a cuki határait feszegette. Köszöntünk egymásnak és épp elment volna mellettem, de megtorpant, visszahúzta az anyukáját. Mélyen a szemembe nézett, majd az anyukájára és közölte: „Anya, én ilyen akarok lenni, mint ez a néni!” Dobott egy mosolyt és eltipegett. Nos, letaglózott egy saccperkábé 3-4 éves kislány!
Dobott egy mosolyt és eltipegett
Innentől persze rohantak a gondolataim és milliónyi kérdés fogalmazódott meg bennem, mire felértem a megfelelő emeletre. Hiszen, ez a gyerek nem ismer és egy mosoly, egy köszönés, a külső elegendő volt neki egy ilyen kijelentéshez. Ezt azért is veszem komolyan, mert emlékszem, hogy gyerekként én is láttam 1-2 olyan felnőttet, akivé szívesen váltam volna (persze azonnal), pedig csak pillanatokra találkoztunk. De bennem is megmaradt és a mai napig le tudnám rajzolni őket. Igaz, tényleg kevés emberről van szó, de akkor is!
"Bárcsak olyan jó lennék, amilyennek Te hiszel!"
És ilyenkor felvetődik a fő kérdés; mekkora a felelősségünk a körülöttünk élők iránt? Mármint egy kislányra akkor is gyakorolhatunk hatást, ha épp nem szeretnénk, de legalábbis nem tudatos. Nem lehetünk minden pillanatban példaképek, de bennem rögtön az merült fel, ahogyan belenéztem a varázslatos kis arcba, hogy „Bárcsak olyan jó lennék, amilyennek Te hiszel!”. Hiszen ott, abban a pillanatban ő egyértelműen jónak ítélt. Hihetetlen érzések öntöttek el, ahogy belegondoltam: mi mondat ilyet egy gyerekkel? A szépség? A mosolygós köszöntés? A kisugárzás? A napsárga, jól szabott zakó? A gondos külső, vagy a munkából hazaérő, fáradt nyugodtság? Esetleg a jól átgondolt és kivitelezett „láthatatlan smink”, ami a nyúzottságot hivatott eltakarni? Nem tudhatom és talán sosem tudom meg, pedig érdekelne, hogy a mindennapi maszkjaink mögé mennyire látnak a gyerekek?
Anyukájával csupán összemosolyogtunk, aki majdnem elnézést is kért a kis közjátékért… Úgy látszik, a csemetéjének szokása lehet kimondani, amit gondol, mégis sokként ért ez a kedves megnyilvánulás, hiszen ha „Ő olyan szeretne lenni, mint én? Atyaég, ne legyen olyan! Sokkal jobbra hivatott!” Ilyen gondolatok bugyogtak fel bennem.
Fotó: blog.hubspot.com


























