Nagy horvát "tor-túra"

A mai alkalommal egy horvátországi kirándulásról számolok be nektek, ami több ponton is furcsa fordulatokat vett, és legalább egy ponton kötődik előző, Olaszországgal foglalkozó elbeszélésemhez.

Ez a pont pedig az idő. Egy olasz-szlovén-horvát vonatozós utazásból hazatérve, alig pár napot töltöttem Magyarországon barátaimmal, mikor újból ránk tört a mehetnék. Ha Horvátországról van szó, én ezt gyakran aposztrofálom honvágyként, hiszen számomra ez a kicsi balkáni állam Európa legszebb vidékeinek terepasztala. Szeretem a horvát embereket, többségében közvetlen, vidám népség, vendégszeretők, és nagyon jól főznek. Tájaikkal viszont semmi más tekintetbéli kiválóságuk, sem közös történelmünk, sem gazdag szláv nyelvük nem vetekedhet.

Ez alkalommal is, mint már oly sokszor előtte Tengermellék-Hegyvidék megyébe (Primorsko-goranska županija) vezetett az utunk. Beszédes neve van, nemde? A Dinári hegység északi vonulatának lábánál kéklő Adriáról híres, és a történelmi Magyar Királyság utolsó tengerparti határvidéke. Barátaimmal kedvenc szigetemre tartottunk, a Fiumétől (Rijeka) alig pár kilométerre fekvő Krk-re. Egy hajnali órán indultunk az akkor már huszonötödik évét taposó kisautómmal. Megpakoltuk négyünk csomagjaival, fellobogóztuk a jól ismert piros-fehér pepita zászlóval, és nekivágtunk a baranyai éjszakának. Korai induláshoz képest meglepően frissen és vidáman léptük át a határt, és felhőtlen hangulatban suhantunk Zágráb felé a még néptelen, háború tépte, ám ilyenkor végtelenül békés Szlavónián át. Tekintve hogy vén autómban nem volt működő sebességmérő (?!) a forgalom tempóját felvéve kocsikáztunk, a fővárosi körgyűrűn is.

Ekkor még nem voltam tudatában a helyzet súlyának, miszerint a balkánon csak őrültek kapnak jogosítványt, akik szabálytalankodnak és száguldoznak. Ráadásul öreg járgányom egy igen nagyteljesítményű, turbófeltöltővel szerelt gép volt, így nem okozott gondot a helyiek által elvárt gyorshajtás. Mikor az anarchia uralta körgyűrűről az autópályára értünk, meglepve konstatáltuk, hogy mindenki lassan (130km/h) halad. Már késő volt. Az elkerülőn diktált tempót nem viselte jól az öreg vas, és igen furcsa hangokat adott ki magából. Zágrábban orvosoltuk az első problémát, amit a felforrt hűtővíz jelentett. Az első benzinkúton beszereztünk négy liter desztillált vizet, amit horvátul könnyebb leírni, mint kimondani: „demineralizirana voda”. Nagyon hasznos tudás, hisz legkésőbb a hegyekben úgyis felforr minden régi autóban a víz. Még ha ez lett volna a legnagyobb bajunk... De sajnos a nagynyomású gázok kilyukasztottak egy tömítést is a motorban, amitől leginkább egy világháború előtt gyártott traktorra emlékeztetett a hangja, ráadásul az utastérbe áramló kipufogógáz miatt csak nyitott ablakkal tudtunk közlekedni.

Minden nehézség ellenére alig nyolcvanas tempóval átjutottunk az Észak Velebit hegység Nemzeti Park 1500 méter feletti hegyein, és megpillantottuk a mesés Kvarner öblöt, a belőle kimagasló Krk szigettel. A szigetre vezető fenséges hídon áthajtani már csak a jutalom volt, vagy inkább a jó előre kifizetett fájdalomdíj a további megpróbáltatásokért. Mikor Krk fővárosába (ki hinné hogy Krk városnak hívják) éreztünk régi vendéglátóm Marica néni házához, az egész szomszédságot felvertük puffogó, csörgő-zörgő négykerekűmmel.

Itt megkezdődhetett a nyugodt, vidám nyaralás barátnőmmel, és két öreg barátommal. Tartott is egy teljes napig, mivel akkor az udvar díszburkolatára folyt az olaj a „roncsból” ami mondanom sem kell, már soha többé nem indult el csak, ha útitársaim tolták, vagy lefelé gurult. Persze ez volt a legkisebb gondom, mivel ekkorra már az előző héten Olaszországban elfogyasztott indokolatlan mennyiségű fagylalt és egy kis fertőzés hatására, mandulagyulladásom, és 38 fokos lázam fejlődött, ha más már nem hiányzott volna. Persze egy teljes hétig halogattam az orvos látogatást, és „ha beledöglök is élvezni fogom” hangulatban, alaposan begyógyszerezve IGENIS nyaraltam a többiekkel. Lejártunk a partra úszni és merülni, esténként a tengerre néző teraszon szórakoztunk azon, ahogy Gergő barátom Horváth Charlie dalokra tátogott művészi átéléssel, és mikor épp tiszta volt a tudatom, nagyon örültem neki hogy barátaimnak is megmutathattam második otthonom minden szépségét. Még a kedvenc hamburgeresemhez is elvittem a csapatot, annak ellenére, hogy én ekkor már nem tudtam szilárdat enni.

 Végezetül egy héttel később, este tíz körül indultunk haza, könnyes búcsút vettem a házinénitől és németül beszélő szomszédainktól, barátaim megtaszították a kocsit tenger felé, és a motor hangos röffenésével elindultunk. Ekkor mindenki életét kockáztatva életemben először áthajtottam a hídon Rijeka felé éjszakai sötétben, és megcsodáltuk a város fényeit, ahol is átadtam a volánt Gergőnek, aki hazafuvarozott minket. Éjjel nyolc fok volt a hegyekben és ne feledjétek, hogy az ablakokat nem húzhattuk fel. Magas sofőrünk nyakában a lábával, hetven-nyolcvannal hajtott a külső sávban, és rendületlenül bemutatott mindenkinek, aki elhaladt mellettünk, míg a lányok a hátsó ülésen plédekbe csavarva próbálták elkerülni a kihűlést a menetszélben. Hab a tortára, hogy a magyar határ előtti utolsó városban hajnal négykor egy túlbuzgó rendőr úgy érezte, hogy mindenképp igazoltatnia kell horvátul nem beszélő barátomat (aki büszkén közölte magyarul, hogy ő magyar) így még tolmácsolhattam is.

Végül mindenki hazaért épségben és még a kocsimat is megjavíttattam. Két hétig tartó antibiotikum kúrával és egyhetes ágynyugalommal én is felépültem. Megérte? Mindenki döntse el nyugodtan, hogy számára mi a kaland. Egy biztos: ilyen mozgalmas nyaram még sosem volt eddig, és azóta sem. A jövőben talán még lesz alkalmam beszámolni Krk sziget és Horvátország más tájainak szépségéről is, mert e csodás országban nem csak szenvedni érdemes.