„Ráadásul pár év múlva az ő szájukból már tiszteletlenségnek fogjuk gondolni.”

Tudsz különbséget tenni viccelődés és heccelés között? Haladjunk a nagyobbtól a kisebb felé, mert felnőttként mi szolgálunk elsődleges mintával a gyerekeinknek. Tény, az idő előrehaladtával egyre inkább „korrekciós” szerephez jutunk, míg a kortársak viselkedése válik meghatározóvá. Ezért is érdemes időnként górcső alá vennünk, hogy szülőként mivel éltetünk és mivel rombolunk?

Egy nyers megjegyzés, elviccelt értékítélet, heccelés sokunk mindennapos kommunikációjának része. Teszem föl, nevelési eszköze. Lehet, hogy csak egy rossz kommunikációs mintát követünk, ami eddig fel sem tűnt. Lehetséges, hogy nincs elég bátorságunk azt mondani, amit valójában gondolunk, ezért csomagoljuk poénba? Lehet, hogy csak nem tudjuk, hogyan kellene egyenesnek lenni anélkül, hogy a másikat megbántanánk a véleményünkkel.

Gondolj bele egy pillanatra, hogy felismered-e magadban valamelyiket!

De mit tanul ezáltal a gyerek? Apa mosolyog, de a szavai metszőek. Anya felhúzott szemöldökkel, fejét ingatva közli, hogy „Ez csodás, kislányom!”, miután a kislány valamit elmulasztott. Egy kutatás megállapította, hogy az anyák a retorikai, költői kérdéseket részesítik előnyben [„Szerinted magától megy a zokni a helyére?!”], amikor ironikusan kezelik a gyerekeket, az apák viszont szeretik a szarkazmust [„Te sem kétszer álltál sorban, amikor az észt osztogatták, fiam!”]. Ennek érdemes tudatában lennünk, mert az irónia és a szarkazmus alapvetően nem együttműködő kommunikációs alakzatok, félreértésre adhatnak okot.¹ Az ironikus humor ugyan képes közelebb hozni a másikhoz, ha együtt nevetünk rajta, de az érzéketlenül használt szarkazmus eltávolít. Az állandó odamondás könnyen az ellenségeskedés csatornájává válik a családban, ezáltal erodálja az őszinteséget, a bizalmat és gátat szab a megfelelő kommunikációnak. A „humoros” pillanatban kimondott szavaink később is fájdalmat okozhatnak a gyerekeknek. Ráadásul pár év múlva az ő szájukból már tiszteletlenségnek fogjuk gondolni.

A jó humor nem bántó

Életkoronként változik, hogy a gyerekek mit tartanak viccesnek és ez informál bennünket arról, hogy éppen mi foglalkoztatja őket. A csöppségeket a kukucskálós játék, nagyobbacskákat a dallamos szavak derítenek fel. A kis óvodások a kaki-pisi-puki témakörtől fogják a hasukat nevetés közben. A kisiskolások viccei a nyelvi humor és logikus gondolkodás kihívásait tükrözik. A tizenévesek számára pedig a viccek már a kortárscsoportokhoz való tartozás meghatározásában segítenek: „aki érti a poént, az közülünk való”.²

A humorérzék fejleszthető

A gyerekek próbálnak eligazodni azon, hogy mi az, ami másokat megnevettet. Megesik, hogy olyanon is nevetnek, amin szerintünk nem való, nem szép dolog. Kinevetnek másokat, ha hibáznak. Beszólnak, ha valami ostoba vagy kínos dolgot tesz a másik. Ha erre látnak példát a környezetükből, akkor fontos korrigálnunk. Lehetőleg anélkül, hogy leteremtenénk őket, mert azzal máris átvágjuk a kommunikációs hidat, és akkor nem fog átmenni a mondandónk. Tartsuk szem előtt, hogy most tapogatják le a viccelődés és gúnyolódás közti határt, így nagyobb eséllyel tudjuk őket nagyvonalúan és türelmesen kalauzolni!

Ki, mint vet, úgy arat?

Ha a gyerek a saját bőrén tapasztalta meg az élcelődést, mert a családi légkörben ez elfogadott, akkor köztünk szólva: visszanyalt a fagyi. Mit tehetünk? Az rontaná a hitelünket előtte, ha olyat kérnénk számon rajta, amiben mi sem vagyunk különbek. Viszont számonkérés vagy büntetés helyett elkezdhetjük puhítani a családi párbeszédet, hogy többé senkit ne karcoljon az éle. Számtalan játékos módja lehet annak, hogy szülő és gyerek együtt tegyen szert egy új készségre, ez esetben a nyílt kommunikációra és humorérzékre. Ráadásul az odáig vezető út gyógyír lehet a korábban okozott sérülésekre.

Fotó: 123rf.com