„Mentsen meg ettől az a gondolat, hogy az ünnep olyan, mint egy apró mag!”

Nincs semmi ünnepi hangulatom! Ahogy általában az ünnepek felé közeledve, úgy húsvét előtt is többször hangzik el ez a mondat a felnőttek szájából. Miért nincs? Vagyis mitől lenne? Mitől volt gyerekkorunkban? És hogyan lesz a gyerekeinknek?

Az ötéves önmagam ezt felelné: „A húsvét az, amikor a nővéreimmel füvet tépkedünk, hogy fészket csináljunk a nyuszinak. Mindenkinek van kosara, Kamilla virágokkal díszíti, de ő már nagy. Anya segít nekem és Boglárkának.” Nyolcévesen templomba is mentünk, ahol mindig lefagyott a lábam. Tizenkét évesen be voltam zsongva (utáltam, ha ezt mondták), amikor locsolók jöttek a nővéremhez. Pár évre rá már mi, „kicsik” is csinosan vártuk a fiúkat. Apukánk jószándékúan készített pálinkát is az asztalra – vizespalackban. A folytatás immáron a családi anekdoták körét bővíti...

Húsvét anyaként

Szülőként átkerülünk a függöny mögé. Már nem nekünk varázsolnak, belőlünk lett a hangulatfelelős kalácsostul, sonkástul, tojásostul, fészkestül. Lehet ebből is „elvárásbástyát” építeni, hogy hétfőig ki se látsszunk a sok munkából! Ami bőven van, ha népes a család. Mentsen meg ettől az a gondolat, hogy az ünnep olyan, mint egy apró mag. Termékeny-tevékeny talajra hullva szökken szárba, és az együtt elvégzett teendők felett érzett elégedettség táplálja. A bosszankodást feloldó humor, az ügyetlenkedőt segítő kéz, a lábatlankodó aprónép a maga feladatával, a családi történetek a fellebbenő abrosz illatában. Észrevétlen kifeslik az ünnep, mire körbeüljük az asztalt, ahogy a tulipán bontott szirmot reggel. Ki tudná megmondani, éppen mikor, de ott van, szerény pompájában.

Éltessük a hagyományt!

Talán én kicsit többet mesélek ezekben a napokban az életről, a természet éledéséről, a hitről, reményről, Jézus történetéről, mint ahogy nekem tették, de az alapélményt a családomtól kaptam. Még Isztambulban élve is ragaszkodtam hozzá. A sarki zöldségestől szereztem hagymahéját a tojásfestéshez. Ki tudja, mit értett meg abból, hogy mire kell nekem, de lelkesen „mashallahozva” két kézzel tömködte a hagymahéjat a zacskóba. Csillogó szemekkel meséltem a török barátnőimnek a locsolás hagyományáról, akik megrökönyödve hallgattak, és értetlenkedve kérdeztek vissza: „Ezek után még megvendégeltétek a fiúkat?” De aztán mind benne voltak a játékban, hogy másnap reggel piros tojással várják a török kislányok a magyar legénykét – akinek meg kellett ígérnem, hogy jövőre „nadzs vödöjjel” mehet, miután nem átallottam megmutatni neki pár archív felvételt a régi, falusi locsolkodásról.

Első ünnep Mama nélkül

Sokan búcsúkozkodtunk szeretetteinktől az elmúlt évben is. Nekünk a nagymamánk hunyt el. Az ünnepeink közül talán a húsvétot kötöm hozzá leginkább. Gyerekkoromban ő sütötte a kalácsot, vele festettük a tojást, és ő telepedett rá a kerti csapra is, amikor jöttek a locsolók a legidősebb testvéremhez – hiába kerülgették, emlékezve a csap pontos helyére, hát ezért érkeztek a Szőts-házhoz üres vödörrel –, nem merték felállítani róla a Mamát. Apám az ablakból nézve nevette őket. Szerencséjükre a nővéremnek volt egy húga, aki a másik bejáraton beengedett pár fiút a zuhanyzóba…

Ahogy kezembe veszem a tojást, igazítom rajta a zöld levélkét, szorítom a harisnyát, ugyanaz a régi mozdulat vezeti a kezem. Eszembe jut a Mama hosszú, vékony ujja, ahogy a cérnát tekeri, meg a piros zománcos lábosa – De kár, hogy sose’ néztem bele! Vajon elfedte a tojásokat a hagymahéj, hogyan is kellene beletenni? Elmosolyodom, hogy már én is tudom olyan szépen, mint a nővéreim. Rájuk gondolok. Vágunk, igazítgatunk, kötözünk, lecsippentünk, itt ülnek velem mind. Egyszerre szisszennek fel, amikor a fiam az asztalhoz koppintja az egyiket. Ezt a hagyományt nem neki őrzöm meg, de az élményeimet és a bennem élő ünnepet éltetem, hogy aztán évről évre ő is gyűjtögesse magának a sajátjait.

Leadfotó/Fotó: Fekete Imola