Mindentől távol: így néz ki a világ legmagányosabb helye, ahol garantált az egyedüllét
Fagyos szezonok
Az őrök munkaideje december elejével ért véget minden évben, eddig tartott ugyanis a hajózási szezon, márciusban pedig minden újrakezdődött. Persze nem volt egyszerű visszatérni a toronyba, ugyanis a télen ráfagyott vastag jégrétegtől először meg kellett szabadulniuk, mielőtt be tudtak volna lépni a toronyba. Egyik évben annyi jég gyűlt fel a tavon, hogy az őrök csak júliusban érték el a Stannard-tornyot. A munka tehát nemcsak magányos, de veszélyes is volt: nyaranta olyan erősek voltak a hullámok és a viharok, hogy az őröknek kötéllel kellett a falhoz kötözniük magukat, ha elhagyták az épületet, hiszen a hullámok pillanatok alatt elsodorták volna őket. A szezon végén a hazajutás csakugyan kockázatos volt. 1913-ban például az egész tornyot több méternyi jég borította be egy viharnak köszönhetően, és egy 12 főből álló csapatra volt szükség ahhoz, hogy kimentsék a szolgálatot teljesítő őröket a jég fogsága alól. Egy másik alkalommal, 1904-ben egy halászcég, akiket arra béreltek fel, hogy friss élelmet szállítsanak a toronyban tartózkodóknak, két hetet késett az ételszállítással, ugyanis teljesen megfeledkeztek a rendelésről. Mire végül a világítótoronyhoz értek, az ott tartózkodó négy őr már teljesen felélte tartalékjaikat, és öngyilkosságot fontolgattak. A világítótorony jelenleg nem látogatható, és csak repülőgépről vagy hajóról tekinthető meg.
A kapuk egymástól többszáz kilométerre lévő idegeneket kötnek össze, mintha csak egymás előtt állnának. A projekt célja, hogy arra ösztönözze az embereket, hogy újragondolják az egységről alkotott képüket.
Leadfotó: 123rf
Oldalak
