„Az önmagunkba vetett hit és kitartás a legnagyobb mélyponton is átsegíthet”

Kozmér Alexandra világ életében táncos akart lenni. Hittel, kitartással már fiatalon elismert táncművészként tevékenykedett, a legnagyobb főszerepeket játszotta el. Aztán egy ponton valami megváltozott az életében. Folyamatos testsúlynövekedése egyre nagyobb gondot okozott a színpadon, karrierje negatív irányt vett... Példamutató újrakezdéséről beszélgettünk a Richter Főnix Közösség tagjával. (x)

Bár a folyamatos testsúlynövekedés eleinte megrémítette Alexandrát, bármennyire is nehéz volt, ő nem adta fel és hitt benne, hogy az állapota csak átmeneti. Kitartóan gyakorolt és kereste a megoldást eredeti súlya visszanyerésére. Kiderült, hogy a súlygyarapodást pajzsmirigy probléma okozza, a diagnózist követően azonban a megoldás is megérkezett. A felszedett kilók fogyni kezdtek, és Alexandra visszanyerve régi alakját, ma már ismét a táncszínházak keresett príma balerinája. Az újrakezdés azonban nem volt egyszerű...

Mennyire volt céltudatos választás az életedben a tánc?

Talán születésemkor ez még nem volt egyértelmű, hiszen kifejletlen vápával születtem. Ha a szüleim nem időben és jól kezeltették volna ezt, egy életre szóló súlyos csípőprobléma alakult volna ki, de szerencsére meggyógyultam. Fiatalként egyértelmű volt számomra, hogy táncos szeretnék lenni. A Balettintézetben eltöltött évek és tanulás igazán szép emlékek még ma is. Versenyekre jártam, kiváló táncművészek tanítottak.

A táncosoknál az esztétikum, a színpadi megjelenés igen fontos, hiszen a Ti esetetekben a testetek, mozgásotok a kommunikációs eszközötök…

Az iskolai évek alatt sosem volt probléma az alakommal, nagyon is vékonynak számítottam. Az persze azért már egy másik kérdés, hogy az volt-e az ideális testalkat. Az én életemben, történetemben a súly egy folyton jelen lévő kérdés, hiszen mindkét végletet megéltem. Voltam szinte már anorexiásnak számító, nagyon vékony, és megéltem a kitaszított, nagyon kövér táncos életét is.

Az iskolából kikerülve 48 kiló voltam, aztán 52 lettem, ami azt gondolom a gyerektest nővé válásának teljesen természetes folyamata. Persze ezt anno, az akkori élethelyzetemben nem így éltem meg. Folyamatosan számon kérték rajtam a plusz kilókat, és minél jobban próbáltam fogyni, annál inkább jöttek fel a kilók. Egy ördögi körbe keveredtem, végül a 72 kilós csúcs jelentette a mélypontot. Ez a súly már tényleg nem volt vállalható a színpadon, főként nem balerinaként és nem spicc-cipőben. Sem az ízületeknek, sem az esztétikumnak nem kedvezett ez a testalkat.

A diétával te is próbálkoztál, de mégse hozta meg a megoldást. Végül mi jelentett kivezető utat?

A fogyókúrás történetek minden szegmensét megéltem, beleértve ebbe a saját diétás módszerektől kezdve az orvosi felügyelettel zajló fogyókúrát is. Éveken át küzdöttem, sokszor önmagamat ostorozva, hogy vajon bennem van-e a hiba. Nem értettem, hogy míg a szakmát illetően olyan nagy a kitartásom, a fogyást illetően miért van baj. Az elszántságomat is megkérdőjeleztem.

Aztán évek múltával orvosi javaslatra egy olyan vérvizsgálatra mentem el, aminek köszönhetően kiderült, hogy pajzsmirigy problémám van, és ez áll a sikertelen fogyások hátterében. A nehézségeket és önkritikát se nélkülöző éveken az önmagamba vetett hit és az a mély tudás segített át, hogy mindez csak átmeneti. Valamiért kaptam az élettől ezt a kihívást, amivel meg kellett küzdenem. Az azonban egyetlen percre sem jutott eszembe, hogy feladjam, amiért a Balettintézetben 9 éven át boldogan dolgoztam.

Az orvosi diagnózis után milyen változások következtek? Mire tanítottak a kihívásokkal teli évek?

Az állapotom megértésével együtt a megoldások is egymás után érkeztek. Elkezdtek fogyni a kilók, kezdtem visszanyerni az alakom, majd a karrierem is ismét pozitív irányt vett. És, hogy mit tanultam ezalatt az idő alatt? Megbecsülni, értékelni a dolgokat. Annak idején üstökösként tudtam berobbani a színházba, mint vezető szólista. Évekig nem is tudtam, mint jelent a 24 fős hópehely tánckar egyik szereplőjének lenni, és nem szólistának. Ma már sokkal jobban tudom értékelni, hogy ismét vezető táncos lehetek.

Sokszor előfordul, hogy a nehézségekről, válsághelyzetről nem szívesen beszélünk, mert azt gondoljuk, ha gyengeségünket eláruljuk, azzal az értékünket is csökkentjük mások szemében. Pedig talán sokkal nagyobb erőt, és értéket jelent, ha be merjük vállalni a rossz dolgokat is, és nyíltan beszélünk róla. Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a Főnix programhoz, és beszélsz életed nehézségeiről?

A színházi életben van az a furcsa szokás, hogy az ott élő emberek legtöbbje nemcsak a színpadon, de a folyosón is maszkot ölt. A legszebb mosolyát, arcát, sminkjét veszi fel, színházat játszva nemcsak a színpadon, de a hétköznapi találkozásokkor is. És miközben egy darab főszereplőjeként képes a tragikus, drámai szereplő képét magára ölteni, addig a mindennapokban nem igazán vállalja a saját érzelmeit. Már a karrierem elején meghoztam a döntést, hogy én más leszek. Amikor belépek a színház kapuján, akkor nem fogok maszkot felvenni, felvállalom azt is, ha rossz kedvem van, a saját életemben nem akarok szerepet játszani.

Úgy gondolom, hogy vannak olyan problémák, amikről igenis beszélni kell. Akár egymás között, akár a nyilvánosság előtt. Nem vagyunk tökéletesek. Mindenkinek vannak olyan nehézségek az életében, amiket felvállalva példát tud mutatni másoknak is. Az én esetemben - ellentétben sok betegséggel - nincs teljes gyógyulás, ez egy élethosszig tartó küzdelem. A mai napig gyógyszert kell szednem, ami segít legyőzni a problémám okozta kihívásokat, de hiszem, hogy nincs lehetetlen, és a kitartás, a hit meghozza a gyümölcsét.

A Richter Főnix Közösség program nem csak példamutató történetek összessége, hanem egy közösségteremtő kezdeményezés is. A válságban lévő ember gyakran érzi azt, hogy egyedül van a problémájával. A Főnix történetek és ezeken a storykon keresztül maga a Richter Főnix Közösség szerinted mit üzen a válságban lévő nőknek?

Biztos vagyok benne, hiszem, és nagyon remélem is, hogy a történeteink másoknak is segítenek. A mai világban, amikor a kommunikáció egyre inkább az elektronikus készülékeken keresztül, a virtuális világban zajlik, különösen fontos a szemtől szemben való találkozás, beszélgetés, a személyes történetek megosztása. Manapság könnyen hajlamossá válunk arra, hogy még a közeli rokonunk mellett is elmenjünk, nem meghallgatva a problémáját. Fontosnak tarom, hogy olyan emberi közösségek jöjjenek létre, amelyek képesek segítséget nyújtani másoknak.