"A haldoklók nagyon érzékenyek" – Terápiás kutyákkal segít a hospice önkéntes

"Az indulatok, a düh természetes a beteg részéről, ezeket nem szabad személyes sértésnek venni"

Előfordul olyan, hogy valaki nem örül a kutyusok látogatásának?

Igen, és ezt mindig tiszteletben tartom. Értelemszerűen, ha valaki korábban sem szerette a kutyákat, az most sem szeretne velük találkozni.

Ilyenkor mi a teendő?

Egy hospice önkéntes soha nem minősíthet, soha nem kritizálhat, nem erőltetheti rá a véleményét a betegre. Én azért vagyok ott, hogy amennyire csak tudok, segítsek neki. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy ha a kutyusok látogatását nem is szeretné, de van-e amiben segíthetek, hozzak-e valamit, szóljak-e valakinek. Az indulatok, a düh természetes a beteg részéről, ezeket nem szabad személyes sértésnek venni.

Miről szoktál beszélgetni a betegekkel, esetleg a hozzátartozókkal?

Mindig arról, amiről ők szeretnének. Óvatosan kell bánni a kérdésekkel, mert akaratunkon kívül belegyalogolhatunk egy-egy olyan helyzetbe, ami fájdalmat okozhat a betegnek. Ha nem tudom egész biztosan például, hogy vár-e látogatókat, akkor nem kérdezhetem meg, hogy jönnek-e hozzá, mert ha adott esetben senki nem látogatja, azzal csak felesleges fájdalmat okozok neki. Az, hogy kíváncsi vagyok valamire, még nem ok arra, hogy feltegyem a kérdést. A kutyák láttán általában maguktól elkezdenek mesélni a saját kutyájukról, egykori és mostani kedvencekről, szép élményekről. Nagyon sok esetben a kutyákon keresztül kezdenek el beszélni a betegségükről, a félelmeikről, vagy arról, hogy már szeretnék, hogy véget érjen a földi útjuk, mert már nehéz. A kutya nem a saját történetét meséli el, hanem meghallgatja a miénket, és vannak olyan dolgok, amiket egyszerűbb egy kutyának elmondani. Sokszor elmesélik szinte az egész életüket – életmérleget készítenek. De az is előfordul, hogy nem szeretnének beszélgetni, csak élvezik, hogy ott van mellettük egy kutya, aki nem kerüli el őket, aki nem a betegségtől, fájdalmaktól meggyötört testüket látja csak.

Hozzátartozók esetében előfordul, hogy kijönnek utánunk a folyosóra, a kertbe egy-egy beszélgetésre, labdázni a kutyákkal – vagy adott esetben sírni. Tartják magukat, nem akarják a beteget azzal terhelni, hogy kimutatják a fájdalmukat, a szenvedésüket – de attól az még ott van bennük. Jó ilyenkor egy kutyának elsírni a fájdalmunkat.

Hogyan telik egy átlagos napotok?

Maya és Frida boldogsága és jólléte prioritás számomra. Minden nap dolgozunk – vagy intézményben, vagy otthon ápolt beteg látogatunk. Ahhoz, hogy örömmel dolgozzanak, megfelelő életvitelt is kell biztosítani a számukra. Úsznak, erdőben kirándulnak, napközben is sokat sétálnak, rendszeresen tanulnak új trükköket. A délelőttök a hospice önkéntes munkáé, délutánonként pedig, amíg én dolgozom, ők pihennek. Fordító és nyelvtanár vagyok, a munkáim nagy részét otthonról végzem, amikor iskolában tanítok, ők is ott vannak velem.

Körülbelül hányan foglalkoznak még állatasszisztált terápiával Magyarországon?

A Magyar Terápiás és Segítőkutyás Szövetség Egyesület (matesze.hu) honlapján megtalálhatóak az érvényes igazolvánnyal rendelkező párosok igazolványai, több mint háromszáz vizsgázott kutya-gazdi páros van jelenleg.

Leadfotó: facebook.com/mayaesfridahospiceterapiaskutyak