"Belehalni sem lehet" - Interjú az On The Spottal

Cseke Eszter és S. Takács András, a Spektrum felfedezettjei által készített dokumentumfilm-sorozat, az On The Spot egy újabb állomásához érkezett. Szerdán, szeptember 26-án ünnepli premierjét az M1-en a legújabb széria, az On The Spot: Harcosok, melyben az indiai Love Commando körül forog minden. A két filmest erről és még sok érdekes más témáról kérdeztük.

Amikor látjátok a különböző országok problémáit, olyankor másképp vélekedtek Magyarországról vagy gondjairól. Olyankor eltörpülnek az itthoni problémák?

Ez közhely, de persze, nagyon jól esik egy törzsi forgatás után a forró zuhany. Viszont csak azért kár lenne beutazni a világot, hogy utána jobban legyünk Magyarországon. Akár hiszed, akár nem, mi tényleg egyformán jól tudjuk érezni magunkat egy fakunyhóban a világ végén, ahol 600 forintot fizetünk egy éjszakáért és a Hilton villájában a Maldív-szigeteken, ahol akár 600 ezer forint egy éjszaka. Másként nem is tudnánk ezt a munkát csinálni.

A maldív villát persze nem ti fizettétek, hanem az adás szponzoraként a szállodalánc. Miről szól majd ez a film jövő szerdán a Spektrumon?

Furcsamód embercsempészetről és modernkori rabszolgaságról. Igen, a Maldív-szigeteken…

Nehezen dolgozzátok fel a helyszínen hallott tragédiákat, vagy el tudtok vonatkoztatni?

Ha könnyedén feldolgoznánk mindent, nagy baj lenne velünk, és jó filmeket sem tudnánk csinálni. De nyilván belehalni sem lehet minden második történetbe, főleg ha 18 filmet csinálsz egy évben.

Amikor látjátok, hogy sokan milyen szegénységben élnek, akkor próbáltok valahogy segíteni rajtuk, illetve tudtok egyáltalán valamit tenni értük?

A világ kétharmada hozzád, hozzánk és ennek a beszélgetésnek az olvasóihoz képest szegény. Miközben Indiában vonatozol, és útközben cirka néhány ezer embert látsz, amint a sín melletti szeméttelepeken végzi a dolgát reggelente, akkor nem nagyon van mit tenni, hacsak nincs annyi pénzed, hogy rendezni tudd India csatornázási problémáit. Amikor egyéni sorsokkal találkozol, nyilván más helyzet, de olyankor meg nem azért segítesz, hogy aztán elmeséld az újságban, úgyhogy ugorjunk!

Nem érzitek néha úgy, hogy nem ér sokat a munkátok, hiszen csupán dokumentáljátok a szomorúságot, az eseményeket, de segíteni nem tudtok?

De! Ugyanakkor nem szabad alábecsülni az újságírás és a tv szerepét a világban! Rengeteg olyan emberrel találkoztunk Burmától Iránon át Kasmírig, akik pontosan azért mesélték el és bízták ránk a történetüket, mert úgy gondolják, hogy hosszú távon éppen az segít majd nekik, ha a fejlett világ szépen lassan megismeri a tényeket, létrejön egyfajta nemzetközi nyomás, és majd csak történik valami. Nyilván nem egy darab dokumentumfilmtől, de sok dokfilm disznót győz. Sok elzárt helyen vagy elhallgatott konfliktusban olyannyira fontosnak tartják ezt, hogy akár az életüket is kockáztatják annak érdekében, hogy kijusson valami hír az adott területről. És azt se felejtsd el, hogy ha nem lennének tudósítók, a legdurvább népirtások is nyugodtan megtörténhetnének, és a világ mondhatná, hogy bocs, nem tudtunk róla. Így legalább rossz a lelkiismeretünk.

Amikor az Al-Qassam egyik főnökével beszéltél, akkor ő megkérdezte tőled, hogy mit gondolsz a gázai helyzetről, de nem válaszoltál. Most megkérdezem tőled én: Mi a véleményed a gázai helyzettel kapcsolatban?

Válaszoltam, csak kivágtuk, mert a gázai filmünk nem az én véleményemről szól, hanem a gázai helyzetről. De most tényleg nem fogok válaszolni, mert egyrészt nincs rajtad sem maszk, sem vállról indítható rakéta, tehát kevésbé vagy félelmetes, másrészt nagyon örülök neki, hogy a filmünk után nem tudod, mi az én személyes véleményem a gázai helyzetről, és ez maradjon is így! Ugyanis mielőtt bemegy a riporter Gázába vagy egy interjúra, jó esetben felakasztja a véleményét a fogasra.

Az etiópiak a szegénység és a kilátástalanság ellenére is mosolyognak. Szerintetek valamit enyhítene a magyarok problémáin, ha másképp állnának hozzá az élethez?

Erről a bizonyos mosolyról az etióp futólegenda, Haile Gebreselassie lényegében azt mondta nekünk, hogy hallani sem akarja többé ezt a közhelyet, hogy lám-lám, itt mindenki mosolyog, pedig milyen szegény ország, mert sehova sem vezet, csak konzerválja a mozdulatlan szegénységet, miközben itt az idő, hogy kimásszanak belőle. Ugyanakkor ezekben a harmadik világbeli országokban tényleg mindig újratanulunk mosolyogni, főleg az európai buszok és metrók után, beleértve a budapestieket is.