Nyílzáporral tartják távol a külvilágot – Így élnek a legelszigeteltebb törzs tagjai
Nekik mindenki ellenség, senkit nem engednek gyönyörű szigetükre lépni, ahol több tízezer évvel ezelőtt telepedtek le. Cikkünkben bemutatjuk a törzset és néhány hátborzongató sztorit is.
Haragban a világgal
A globalizáció korában szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki a modern civilizációtól teljesen elzártan éljen. Pedig világszerte mind a mai napig számos (becslések szerint több mint 100) teljes izolációban élő közösség él a Földön. Ezek a törzsek leginkább sűrű esőerdős vidékeken, illetve kisebb szigeteken találhatjuk. Közülük is a legeszigeteltebb emberi közösség az Északi-Szentinel-szigeten élő szentinelézek, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak a modern világgal, sőt teljesen el is zárkóznak attól, hogy bárkivel közelebbi kapcsolatba kerüljenek, látszólag gyűlölik a külvilágot.
A Bengáli-öbölben található, India felügyelete alá tartozó, 72 négyzetkilométeres szigeten egyes becslések szerint 60 ezer éve él a kőkori körülmények között élő, a saját dolgukon kívül mással nem törődő törzs, mindössze 25-30 kilométerre nyugatra az Andaman és Nicobar szigetcsoport többi részétől. Mivel közvetlen bizonyítékok hiányában jóformán semmit sem tudunk róluk, ezért a legtöbb információnk róluk csupán feltételezés. Egyesek úgy vélik, hogy a szentinelézek közvetlen leszármazottai az Afrikából kirajzó első embercsoportoknak. A szokatlanul sötét bőrű nép tagjaira a megfigyelések alapján alacsony termet és gyapjas haj jellemző.
A szentinelézek pontos száma nem is ismert, kunyhóik férőhelye alapján talán pár százan lehetnek, a sziget népességét 40 és 500 fő közé teszik. Az indiai népszámlálások során a levegőből próbálják megszámolni, hányan élhetnek a szigeten, de pontos számot soha nem kaphatnak, már csak azért sem, mert ilyenkor sokan közülük elrejtőznek.
Annyi tudható, hogy vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytatnak. Mezőgazdaságra utaló jelek nincsenek. Ételeiket a halakon kívül az erdőben gyűjtött növények, a partra mosott kókuszdiók, sertések és más vadon élő állatok adják. Lakóházaik vagy oldalfalak nélküli kunyhók, amelynek padlóját időnként levelek borítják. A tüzet parázsként őrzik a kunyhókban.
Leginkább fa, illetve kőeszközöket használnak. Fegyvereik dárdák, illetve laposíj, mellyel közel 100 méterre is nagy pontossággal lőnek ember méretű célpontra. Ismerik a fejszét, ezenkívül eszközként használnak köveket is. Fa- és bambusztárolókat, valamint fonott kosarat használnak. Vannak halászhálóik, halászatra és kagylógyűjtésre kenut használnak, de nem merészkednek ki vele a nyílt tengerre. Talpraesettségüket jól mutatja, hogy bár nem értenek a kovácsoláshoz a kéretlen látogatóktól elszedett fémdarabokat előszeretettel használják fel nyílfejnek.
A szentinelézek eddigi információk szerint más nyelvet beszélnek, mint a környékbeli szigetek őslakói, mindig következetesen elzárkóztak a külvilágtól. Ezzel együtt tisztában vannak azzal, hogy szigetük partjain túl másfajta, számukra minden bizonnyal furcsa eszközöket használó emberek élnek. Az elmúlt években több alkalommal is világosan kifejezték, hogy nem szándékoznak kapcsolatba lépni a külvilággal. Ráadásul nem kizárólag a modern civilizációból jövő emberekkel szemben barátságtalanok, a közeli dzsarava és más andamán-szigeteki őslakosok elmondták, hogy velük éppúgy nem kommunikáltak soha, arra tévedő társaikat szintén nem egy esetben megölték a szentinelézek.
A történelem során mégis akadtak próbálkozások a szentinelézek szigetének meglátogatására, de ezek szinte mindegyike kudarcba fulladt.
Lapozz a folytatásért!
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
