Lezuhant a rögbicsapat repülőgépe, a túlélők szörnyű dologra kényszerültek

Két hónapig éltek a vadonban a túlélők, mire végre rájuk találtak.

Csoda az Andokban

A montevideói Keresztény Öregfiúk Rögbiklub játékosai 1972-ben barátságos mérkőzésre utaztak szurkolók, rokonok és mások társaságában Chile fővárosába, Santiagóba. Gépük, az uruguayi légierő 571-es számú, Fairchild típusú repülőgépe Argentínában már vesztegelt egy napot a hegyek közt uralkodó, rendkívül rossz időjárás miatt, de mivel a szabályok kimondták, hogy 24 óránál tovább idegen légierő gépe nem maradhat az ország területén, emiatt a személyzetnek döntenie kellett, hogy visszafordulnak vagy megkísérlik az átrepülést az Andok fölött. Ez utóbbit választották, de a változatlanul rendkívül kedvezőtlen időjárás és feltehetőleg navigációs hiba miatt is, a gép a szárnyaival szikláknak ütközött, kettétört és lezuhant október 13-án.

A zuhanást a gépen utazó 45 fő nagy része túlélte, de elszenvedett sérüléseikbe sokan belehaltak a következő napokban, másokat később egy lavina ölt meg, illetve szervezetük folyamatos legyengülése miatt haltak meg.

A gép keresésére indított akciók kivétel nélkül eredménytelenek maradtak, ezt pedig a túlélők is érezték. Mivel nem bíztak abban, hogy bármilyen mentőakció is rájuk találhat, eltökélték, hogy saját erejükből jutnak ki a vadonból. A gép magasságmérő műszereinek meghibásodása miatt, és mert a haldokló pilóták utolsó szavai arra utaltak, hogy már mélyen chilei területen lehetnek, úgy gondolták, hogy az expedíciónak, amely megpróbál lejutni a hegyek közül, nyugat felé kell tartania, mert ott hamarosan eljuthatnak emberlakta vidékre. Valójában a zuhanás helye még argentínai területen volt, sokkal magasabban, mint ahogy azt a túlélők gyanították, és egy közeli, keletre induló völgyet követve egyszerűbben el tudtak volna jutni emberjárta vidékre.

Még nincs vége, lapozz!

Szörnyű dolgokra kényszerültek a túlélés érdekében

A túlélőknek rendkívül kevés ételük volt: nyolc csokiszelet, egy doboz kagyló, három kis üveg lekvár, egy doboz mandula, néhány datolya, cukorka, szárított szilva és több üveg bor. A balesetet követő napokban ezt kis mennyiségekre osztották, hogy csekély ellátásuk a lehető leghosszabb ideig kitartson. Mivel a gép teljesen kietlen, sziklás-havas tájon zuhant le, a túlélők idővel kénytelenek voltak úgy dönteni, hogy ha túl akarják élni balesetüket, akkor enniük kell elhunyt társaik húsából. Hosszú éhezés után ily módon kissé felerősödtek, de az első expedíciók így is eredménytelenek maradtak.

Az utolsó, tíz napos expedícióra december 12-én indult el Fernando Parrado és Roberto Canessa orvostanhallgató, valamint eleinte velük tartott egy harmadik túlélő is, aki két nap után közös megegyezéssel visszatért a roncshoz. Parrado és Canessa kétszemélyes expedíciója így tíz nap alatt jutott le a hegyek közül, nyugati irányban. Összesen 61 kilométert tettek meg, míg segítséget tudtak kérni, így a zuhanás után több mint két hónappal, december 22-én kimentették a repülőgép még életben lévő 16 utasát.

Lapozz!

Megmenekülésük után

72 napot töltöttek az Andokban a túlélők, akiknek története a következő napokban az egész világsajtót bejárta. Úgy döntöttek, az áldozatokat a baleset helyszínének közelében helyezik örök nyugalomra egy közös sírban. A temetéskor 13 érintetlen és további 15 „hiányos” holttestet találtak. A repülőgéproncs maradványait felgyújtották.

Miután a sikeres mentőakcióban résztvevő Fernando Parrado hazajutott, nem folytatta egyetemi tanulmányait, sokáig nem is tudott mit kezdeni gyötrelmesen visszaszerzett életével. Sok munkát kipróbált, még autóversenyző is volt, a sporttal azután hagyott fel, hogy megházasodott. Idővel ismert televíziós személyiség lett Uruguayban. Sok rábeszélésre, az 1990-es években kezdett motivációs célú előadásokat tartani, amelyeken főleg a saját sorsáról beszélt, arról, hogy milyen gondolatok, érzések, motivációk alakították ki és tartották meg benne azt a kitartást, hogy minden árok kiszabaduljon abból a kilátástalan helyzetből, amelybe annak idején a gépük lezuhanásával került. Technikai tanácsadóként vett részt az megmenekülésük történetét feldolgozó 1993-as mozifilm, a Piers Paul Read könyve alapján készült Életben maradtak forgatásán, több dokumentumfilmben pedig saját magát alakította. 2006-ban könyvben is megjelentette visszaemlékezéseit, Vince Rause társszerzőségével, a Csoda az Andokban című kötetben saját nézőpontjából idézi fel az 1972-ben történteket, beszámolva benne arról is, hogy mi történt azóta a túlélőkkel.

Társa, Roberto Canessa elvégezte az orvosi egyetemet és kardiológus lett. Visszatért a rögbihez is, 1971 és 1979 között összesen nyolc alkalommal játszott Uruguay nemzeti rögbi válogatottjában. Rövidesen elvette feleségül szerelmét, akihez fűződő ragaszkodása az egyik fő hajtóerőt adta számára a megmeneküléshez. Házasságukból két fiú és egy lány született. Kardiológusi munkája mellett motivációs trénerként is tevékenykedik. 2016-ban Pablo Viercivel közösen könyvet jelentetett meg, melyben megírta élete történetét, és azt, hogy milyen hányattatásokat leküzdve válhatott prominens gyermekkardiológussá.

Leadfotó: facebook.com/cgtnamerica