Élete végéig vívódott másságával Pilinszky János? Felesége kitálalt hálószobatitkairól
40 évvel ezelőtt hunyt el a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője.
A magány és a szenvedés krónikása
Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János, a József Attila utáni magyar líra egyik legjelesebb művelője, 20. századi költészetünk kimagasló egyénisége. A Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjjal is kitüntetett költőóriás az úgynevezett "újholdas" nemzedék oszlopos tagja volt Mándy Ivánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal együtt. (A negyvenes évek második felében társszerkesztője is volt az Újhold című folyóiratnak.) Művészi horizontját alapvetően határozta meg a huszadik századi történelem. Legemlékezetesebb, az utókor által legtöbbet taglalt költeményei az ember világba vetettségét, végső elmagányosodását, legfőbb, leglényegibb létkérdéseit boncolgatják. Lírájának egyik kulcsélménye a második világháború volt: a század botránya, a koncentrációs táborok dehumanizáló világa mélyen megérintette, s temérdek fontos alkotását inspirálta. Poétikájában a torokszorító lágerélmények keverednek az egisztencialista indíttatással, a tárgyias lírával és a katolikus hitélménnyel.
Budapesten született, s már a piarista gimnáziumban is készült a költői hivatásra. Az egyetemen a jogi és a művészettörténeti stúdiumba is belekóstolt, de tanulmányait végül nem fejezte be. 1944-ben hívták be katonának, megjárta Németországot is, ahol testközelből látta az emberi nyomorúságot és szenvedést, a koncentrációs táborok erkölcsöt, emberi méltóságot tagadó, infernális közegét. Miután hazatért, a már említett Újhold szerkesztőjeként tevékenykedett, de a Vigíliának, az Életnek, az Ezüstkornak, az Új Embernek is munkatársa volt.