Interjú Escobar özvegyével: Olyat kérdeztünk, amitől megfagyott a levegő

Széles mosollyal fogadott bennünket egy impozáns hotel különtermében a legendás Pablo Escobar özvegye, Victoria Eugenia Henao. Arcán első pillantásra nyoma sem volt annak a sok szenvedésnek, melyet közel húsz éven át kellett elviselnie Kolumbia - és talán a világ - legkegyetlenebb kokaincsempészének és gyilkosának feleségeként. A fájdalmak ellenére Victoriát rendkívül nyitott és kellemes személyiségnek ismertem meg, aki semmit nem akar eltitkolni, ha már rászánta magát, hogy megossza a világgal az évek alatt oly sok mítosszal átszőtt történetét. A legtöbbek számára csak Tataként ismert 59 éves asszony, alig tizennégy évesen kötötte össze az életét Latin-Amerika legveszélyesebb bűnőzéjével, Escobarral, akiről csak halála után hosszú évekkel derült ki, ki is valójában. A döbbenetes és fájdalmas felismerésről, a kínokkal teli évtizedekről és a még ma is tartó gyógyulási folyamatról maga Victoria mesélt a Femcafe.hu-nak.

Évek óta álnéven élsz Argentínában a gyerekeiddel, ezt a könyvet mégis Victoria Eugenia Henao néven írtad. Miért döntöttél úgy, hogy felvállalod az igazi személyazonosságodat és elmeséled a világnak a történetedet?

Huszonöt évvel ezelőtt, miután Pablo meghalt, nekem és a gyerekeimnek is nevet kellett változtatnunk, különben meghalunk. Emlékszem, épp reggeliztünk, mikor Juan Pablóhoz és Manuelához fordultam és megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy menekülnünk kell, hiszen az apjuk, Pablo összes ellensége ránk vadászik. Minden egyes másodpercére emlékszem ennek a beszélgetésnek, szinte ólomként nehezedett rám a kétségbeesés. Ezek voltak életem legnehezebb pillanatai és máig nem tudom felfogni, hogyan tudtam megoldani és túlélni. Az egyetlen legális mód, hogy bujkálás és félelem nélkül élhessünk, az volt, ha új életet kezdünk egy másik országban. Ám ez sem volt egyszerű. Nemhogy a dél-amerikai országok, de az egész világ elutasított bennünket, a kolumbiai kormány pedig nem vett tudomást rólunk. Még a Vöröskereszttől is próbáltam segítséget kérni, de hiába. Végül az argentin kormány nyújtott segítséget, ám kizárólag úgy, hogyha személyazonosságot váltunk.

De most mégis Vicoriaként írtad ezt a könyvet.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek őszintén elmesélni a világnak, amit átéltem. Elsősorban a fiam, Sabastian - vagyis Juan Pablo - volt, aki rábeszélt, hogy a saját történetemet ne álnéven írjam meg, álljak ki a nyilvánosság elé. Ő egyébként már korábban, 2009-ben rávett, hogy szerepeljek arccal és névvel egy dokumentumfilmben (Pecados de mi padre c. film - a szerk.), melyben bocsánatot kértünk Kolumbiától és a férjem kegyetlenségeinek áldozataitól. Ezután még tíz évig érlelődött bennem, hogy vajon tényleg megírjam-e ezt a könyvet. Közel negyven éven át csendben, hallgatásba burkolózva éltem az életem és sokáig azt gondoltam, jobb is ez így mindenkinek. Ám mikor tíz éve elkészült ez az igazán hiteles és megrázó dokumentumfilm, sorra kezdtek felbukkanni az Escobar életéről szóló könyvek, filmek, sorozatok, amelyeknek persze nagy része mítoszokon alapul és nem mindig a teljes valóságot tükrözi.

Most azonban első kézből meséled el a történetet. Mennyire viselt meg a könyv megírása?

Néhány évvel Pablo halála után elkezdtem dolgozni a lelkemen. Az elmúlt huszonöt évben mást sem csináltam, csak családterápiára jártam, neurológusok vizsgáltak, poszttraumás stresszel kezeltek szakemberek. Hosszú évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy rászántam magam az írásra. Nagyon érzékeny az emberi szervezet, mert bár rengeteget sírtam az írás közben, nem gondoltam, hogy utána is ennyire megvisel majd. Magam is alig hittem el, de mielőtt ide utaztam Budapestre, másfél hétig nem volt hangom. A szervezet jelez, ha még mindig nem gyógyultak be teljesen a sebek.

Ezek szerint még mindig nem tudtad feldolgozni a férjed kegyetlenségét?

Ez egy rendkívül összetett dolog. Kolumbiában a mai napig férfiközpontú, száz szálakéban patriarchális társadalomban élünk, ahol a nőknek, feleségeknek nem lehet szavuk. Nekünk csak a házimunka és a gyereknevelés jut, kérdeznünk nem szabad. Nekem sem lehetett, hiába tudtam biztosra, hogy szeretőket tart és kétes dolgokkal üzletel. Nem volt más választásom. És valójában bátorságom sem, hiszen szinte kislányként, tizennégy évesen mentem feleségül Pablóhoz, így fogalmam sem volt arról, milyen a házasélet, mi a jó és mi a rossz, és persze megbeszélni sem tudtam a problémáimat senkivel. Még a lábamat sem tehettem ki otthonról Pablo nélkül.

Ez úgy hangzik, mintha egy börtönben éltél volna.

Pontosan. Miután összeházasodtunk, minden kapcsolatom megszakadt a családommal és a barátaimmal. Teljesen egyedül maradtam félelemben és bizonytalanságban. Gyakran csak néhány órára tért haza, de akkor sem tudtam pontosan, hogy merre járt. Sok mindent csak sejtettem, de soha nem mertem rákérdezni. Aztán persze évtizedek múlva, negyven évesen döbbentem rá, miután tucatnyi terápiát megjártam, hogy kivel is éltem együtt valójában.

És milyen volt Pablo Escobar valójában?

Öt évvel Pablo halála után elkezdtem egy coach tanfolyamra járni és amellett, hogy egy szakmát kitanultam, szépen lassan megismertem a lelkemet és az életemet. Kezdtem megérteni mi is történt velem a Pabloval töltött tizenhét év alatt, és megtanultam újraértelmezni az életem. Ekkor tudtam meg azt is - a fogalmat korábban nem is ismertem - hogy Pablo egy pszichopata volt, aki kénye-kedve szerint játszadozott az emberek érzelmeivel. Soha nem bántott, sem fizikailag, sem szexuálisan, viszont a lelki terror, amit alkalmazott rajtam, mindennél jobban megviselt. Emlékszem, mikor megismerkedtünk még a csillagokat is lehozta nekem az égről, majd ahogy teltek az évek, egyre inkább a félelem és a szorongás uralkodott el a kapcsolatunkon. Ha megsejtette, hogy haragszom vagy lebukott az egyik szeretőjével, mindig sárga rózsával próbált kiengesztelni. De én még ekkor is szerettem. Negyven évvel azután, hogy összeházasodtunk, most ismertem meg igazán, ki is volt valójában. Ezt rettenetesen nehéz feldolgozni.

Bár Pablo Escobar feleségeként egészen egyedülálló az életutad, mégis világszerte sok nő hasonló, bántalmazó kapcsolatban él. Segítség lehet számukra a történeted?

Mivel Kolumbiában és szerte Latin-Amerikában hasonló a társadalmi berendezkedés, mint a nyolcvanas években volt, így határozottan mondhatom, hogy sok nő átérzi a helyzetemet. Ez a könyv nemcsak számomra szolgált terápiaként, de sok hasonló helyzetben lévő feleség is ezekkel a problémákkal küzd. Szinte naponta kapok leveleket, üzeneteket olyan asszonyoktól, akik könnyeikkel küszködve mondják el, hogy ők is szenvednek a férjük mellett, és ugyanezeket a kínokat élik át, melyeken én is átestem. Azért is örülök, hogy most készült el ez a könyv, mert a világ mostanra vált annyira nyitottá, hogy lehessen ezekről a problémákról beszélni. Kolumbia túl sokat szenvedett ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket tovább titkoljuk és ne vegyünk róluk tudomást.

Egyedüli nőként, szinte emberfeletti bátorsággal szálltál szembe a drogkartellek vezetőivel, akik meg akartak ölni téged és a gyerekeidet. Mi adott erőt, hogy belépj az oroszlán barlangjába?

Pablo halálával elvesztettem életem szerelmét, a férjemet, egyedül a gyerekeim maradtak számomra. Közben persze tisztában voltam vele, hogy Pablo összes ellensége meg akar minket ölni, ráadásul a családtagjai is felbukkantak az örökségre vadászva. Nem volt időm gyászolni. Kegyetlen és fájdalmas időszak volt ez, melyben erősnek kellett lennem, de a mai napig fogalmam sincs, miből merítettem bátorságot, hogy elmenjek tárgyalni a kartelek vezetőivel. Ők határozottan kijelentették, hogy a fiam nem maradhat életben, hiszen Pablo már kilenc éves korában kinevezte utódjaként, így mindenképp meg kell halnia. Mindenki meg volt arról győződve, hogy Juan Pablo folytatni fogja az a apja által kitaposott, kegyetlenséggel és keserűséggel teli utat, amit nyilván nem hagyhattak. Szerencsére nem így lett. Én harminchárom, a fiam mindössze tizenhat éves volt, mikor vele együtt elmentem a cali kartel vezetőjéhez és könyörögtem, hogy hagyjanak minket életben. Talán Isten, talán a szerencse, nem tudom, de életben maradtunk. Az biztos, hogy részben azért, mert az év 365 napján lehallgattak minket Pabloval, és a felvételekből tudták, hogy én mindig is a békére törekedtem és soha nem uszítottam a férjemet erőszakra. A szavamat adtam, hogy a fiam távol marad a drogkereskedelemtől és soha többé nem megyünk vissza Kolumbiába.

Több mint húsz éve Buenos Airesben élsz. Ha tehetnéd visszatérnél?

Visszatérhetnék, már nincs félnivalóm. Közel két évtizedig nem léphettük át a határt, most bármikor mehetnénk. Én néha meglátogatom a nővéreimet, de nem szeretek ott lenni, de a gyerekeim, Juan Pablo és Manuela is kerüli az utazást. Annyi fájdalmas emlék köt ahhoz az országhoz, annyi szívszorító pillanat jut eszembe, ha csak végigmegyek egy-egy utcán, hogy nem kívánok odamenni.

Pedig Juan Pablo elkötelezett harcosa a drog elleni háborúnak Kolumbiában.

Igen, ő erre tette fel az életét. Reményt akar adni az újabb generációknak arra, hogy van másik út, nemcsak a csempészet, a bűnözés, a drogkereskedelem. Azokban a negyedekben próbál segíteni a fiataloknak, amelyek annak idején Pablo uralma alatt álltak. Szeretne új esélyt adni a fiataloknak és megmutatni nekik, hogy másképp is lehet. Neki sem volt könnyű, hiszen voltak időszakok, mikor iskolába sem járhatott, hiszen féltünk, hogy elrabolják vagy megölik. Ráadásul Pablo halálával sem lett könnyebb a helyzet, az országból ugyanis menekülnünk kellett, Juan Pablonak azonban még hátra volt az érettségi. Emlékszem, könyörögtem a kormánynak, hogy letehesse a vizsgát, hiszen teljesen kilátástalan volt a gyerekeim jövője. Végül megengedték neki, így a gimnáziumot még Kolumbiában fejezhette be.

Ha Pablo Escobar most megjelenne előtted, mit mondanál neki?

(A választ hosszú csend előzte meg)
Vajon megbánta-e azt a sok kegyetlenséget, amit elkövetett, azt a sok fájdalmat, amit a kolumbiai népnek okozott. Van-e lelkiismeretfurdalása, hogy a gyerekeinek és a feleségének ennyi szenvedést el kellett viselnie, és vajon tudja-e, hogy mennyi keserűséget okozott a világnak.

Haragszol a férjedre?

Nem érzek sem dühöt, sem haragot. Végtelen fájdalmat érzek és mai napig gyötör, hogy csak a halála után ébredtem rá, milyen életem is volt mellette.

Pablo Escobar felesége a mennyet és a poklot is megélte házasságuk alatt.

Fotó: Femcafe/Kunos Attila

Oldalak

Szólj hozzá Te is!