Kulisszatitkokról mesélt a Django elszabadul színésznője

Jártál a valódi Fehér Házban? Miben különbözik a sorozatban láthatótól?
Igen, jártam ott, még azelőtt, hogy az első Fehér Házunk felépült volna – ahogy Leonardo DiCaprio-nak is meséltem a Django elszabadul forgatásán, eredetileg a pilotban ugyanis a J. Edgar – Az FBI embere című filmben használt díszletet használtuk. Azóta viszont felépítettük a saját Fehér Házunkat, ami nagyszerű lett, és el kell mondanom, hogy sokan meglepődnek, hogy a mi Ovális Irodánk nagyobb, mint a valóságban, mivel plusz helyre van szükség a kamerák miatt.

Washingtonban mit szólnak az emberek a Botrány-hoz?
Izgatottak! Van néhány olyan részlet a sorozatban, amire azt mondják: „amikor réges-régen a Fehér Házban dolgoztam, folyton sütit hoztak, hogy megzsaroljanak!” Ehhez hasonló apróságok miatt is érdekes a szérián dolgozni.

Washington és Hollywood mennyire hasonlítanak?
Nem hinném, hogy bármelyik munkaterület sokban különbözne a Botrány univerzumától. Annyiban legalábbis biztosan nem, hogy hatalmi játékok és a csúcsra törekvő törtetőkkel van teli a világ.

Milyen hangulatban telnek a forgatások?
Folyton nevetgélünk, nagyon jó hangulatban telik a sorozat felvétele, a stáb összes tagja támogatja egymást, amikor olyan a helyzet, hogy van alkalmunk jól érezni magunkat, akkor feldobjuk egymást. De amikor egy kis komolyságra van szükség, akkor annak megfelelően viselkedünk.

Mi a különbség a tévés szakma és a filmezés közt, ha a rajongókról van szó?
Sokat beszéltünk erről a stáb tagjaival: a tévézés teljesen más, mint a mozifilmek esetében, amikor az érdeklődők kocsiba pattannak, és a filmszínházakban gyűlnek össze, hogy „találkozhassanak” velünk. A televíziózás esetében azonban a nézők tisztában vannak azzal, hogy a randi le van fixálva, minden héten ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen várunk rájuk az otthonukban, így teljesen más kapcsolat van a közönséggel egy tévésorozat esetében, sokkal intimebb az egész. Ráadásul úgy gondolom, hogy amikor az emberek elmennek a moziba, hogy megnézzenek egy filmet, tisztában vannak azzal, hogy a sztorinak van kezdete – tárgyalása – befejezése, és kész! A tévézés sokkal nyitottabb befejezéssel operál, a nézők válaszokat akarnak, folyton újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg a fejükben, a sztorinak ugyanis egy-egy rész végén koránt sincs vége. Ráadásul, ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy mennyire sportos munka a televíziózás, sokkal nagyobb intenzitást követel az egész. Emlékszem, amikor az első évadot forgattuk, az anyám fel sem tudta fogni, mi történik! Folyton kimerült voltam, ő pedig állandóan értetlenkedett, mondván filmeken is dolgoztam már napi 16 órát! Csak annyit válaszoltam erre: „anya, nem mindegy, hogy a 16 óra alatt 2-3 vagy pedig 8-9 oldalt veszünk fel!” – így teljesen más munkatempó jellemzi a két iparágat.