Horváth Lili: Már értem, miért nem akarta Mama, hogy színésznő legyek - Interjú

Tordai Teri lánya nem bánja, hogy a színészi hivatás mellett kötelezte el magát, de örül, hogy az anyaságról sem kellett lemondani. A háromgyerekes színésznő és színiiskola vezető őszintén mesélt a Femcafe.hu riporterének a szakmai kihívásokról, karrierjéről, családjáról és arról is, milyen nagy vágya van a pályán, ami még nem valósult meg.

Család, karrier, tanítás

A színészgyerekek sorsa két irányba futhat ki: folytatják a szülők útját és a megszokott "összevissza" életet élik, vagy keresnek egy másik hivatást, amiben jobban jelen van az állandóság és kiszámíthatóság. A legendás Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, Tordai Teri egyetlen lánygyermeke, Horváth Lili előtt is ez a választás állt. Sokáig biztos volt abban, hogy a színészi pálya nem neki való, mert visszahúzódó, csendes kislány volt. Kamaszkorában mégis fordulat állt be, és kiderült, hogy tehetséges.

Nem menekülhetett a sorsa elől: Földessy Margit drámastúdiójában kezdte elsajátítani a színészmesterséget, ahol később ő maga is tanított. Jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová felvették. 1998-ban végzett, osztályvezető tanára Zsámbéki Gábor volt. Pályafutása során játszott a Budapesti Kamaraszínháznál, a veszprémi Petőfi Színháznál és a Vidám Színpadnál is. 2002-ben, alig 26 évesen Jászai Mari-díjban részesült. Mindig is jól sikerült zsonglőrkodnie a karrierje és az anyaság között, hiszen amellett, hogy három gyermek édesanyja, nem tűnt el a színpadról és egy saját gyerekstúdiót is alapított. A Lili Suli az utóbbi évek szerelemprojektje lett, egy művészeti, közösségi tér, ahol gyakorolhatja azt, amit a színpadon kívül olyan nagyon szeret: a tanítást és a gyerekekkel való foglalkozást.

A koronavírus-válság most azonban a családja felé fordította őt is. Amikor az interjú készült, még lelkesen mesélt egyik legújabb előadásáról, a Zelda Fitzgeraldról szóló monodrámáról, de miután a kis közönséget bonyolító Betheln Téri Színház is bezárta a kapuit, ő is az otthonmaradók táborát erősíti, és bízik abban, hogy hamarosan visszatérhet az élet a régi kerékvágásba, ugyanis sok terve van. A sugárzóan szép, 43 éves színésznővel egyik kedvenc budai kávézójában beszélgettünk még a korlátozások előtt, ahol családjáról, édesanyjával való viszonyáról, a színészi pálya nehézségeiről, valamint beteljesületlen vágyairól mesélt exkluzív interjúban.

A legtöbb színész, akivel eddig beszélgettem szinte mindig azt mondja, hogy az aktuális szerepei épp jókor találják meg és maximálisan tud azonosulni velük. Neked az egyik fő előadásod szereplője azonban egy nagyon ellentmodásos, tébolyult női karakter. Ha nyilatkozol, mindig egy kiegyensúlyozott nőt látunk, mennyire jellemző rád, hogy az érzelmi világod egy hullámvasút?

A Zelda című előadás nekem egy nagy álom volt. Egy ilyen alakítás megmérettetés minden színésznek. Magyarországon én játszottam először, pedig külföldön egy sikeres Broadway darab. Zöldi Gergely lefordította, Gáspár Anna összehozott Gergye Krisztiánnal, ami egy nagyon szerencsés találkozás volt. Úgy éreztem magam, mikor vele dolgoztam, mint pályám elején Alföldi Robi mellett. Ugyanaz a hangulat és munka, egy rendkívül izgalmas feladattal. Zelda Fitzgerald nemcsak feleség és anya akart lenni, hanem a saját kreativitását is szerette volna megélni és megmutatni másoknak. Talán ebbnen tudok vele a leginkább azonosulni. Rácsodálkoznak az emberek, hogy három gyereket nevelek, mert a mai világban ez nem egyszerű. Volt olyan időszak, amikor jelentősebb időt kizárólag a gyerekekkel töltöttem otthon, de bevallom, hiányzott a munka. Zeldának ugyanez volt a problémája: rajzolt, festett, írt és táncolni akart, nem elégedett meg azzal, hogy ő F. Scott Fitzgerald, A nagy Gatsby és számos remek regény írójának a felesége. Szétszakította a megfelelési kényszer és a vágyai, amibe beleőrült. Egy másik darab, amiben játszom a Mit tennél, ha ma meghalnék? szintén valamelyest kapcsolódik hozzám. A nagyfiam 14 éves, most megy gimnáziumba. Nem problémás gyerek, de kamasz, annak minden nehézségével. Igazán jókor talált meg az első igazi anyaszerepem, mert pont azokat a meccseket játszatja el velem, amiket anya-fia levív az életben. Itt egy halmozottan terhelt kapcsolatról van szó, hiszen egy felnőni képtelen, laza anyuka és egy figyelemhiányos-hiperaktív, rosszabb pillanataiban fékezhetetlen fiú viszonyát mutatjuk be. Én magam sem gondoltam volna, hogy ennyi ember életére hatással lesz a darab. Mikor vége van, általában ötperces dermedt csönd van a színházban, mert annyira sok szállal lehet kapcsolódni a sztorihoz, hogy kirántja az embert a napi mókuskerékből és rávilágít rengeteg problémára.

Frissen végzett színésznőként hasonlóan meg nem értett vagy éppen neurotikus karakterek megformálásával nyújtottad a legemlékezetesebb alakításaidat, mint például Lady Macbeth vagy éppen az Amerikai Elektra. Milyen érzés, hogy a személyiségeddel ennyire ellentétes szereplők bőrébe kell bújnod?

Ezek mind nagyon nehéz szerepek, csak az utóbbi hét évben hozta úgy az élet, hogy megtaláltak a könnyedebb, búlvar szerepek, mint például az Orfeumos Anyadkínja, amiket szinten nagyon szeretek. A játék valójában egy terápia nekünk színészeknek. Jó, hogy nekem itt van a színház és ki tud áramlani belőlem a feszültség. Ha otthon bármi bajom van, bemegyek, fellépek a színpadra, kipakolom a lelkem és ez igen jól hat. Nem tagadom, az említett két dráma, amiben a Bethlen színpadán játszom hatással van az én pszichémre is. Az előadások után valahogy sosem alszom el könnyen éjszaka. Nem véletlen, hogy ezeket csak havi 1-2 alkalommal játszuk, mert érzelmileg nagyon megterhelőek.

Színházakban játszol, különböző produkciókban működsz közre, családanya vagy és van egy szerelemprojekted a LiliSuli. Egy dolog hiányzik a listáról, ami néhány pályatársadnak megadatott, a film. Fájdalom neked, hogy még nem talált meg komolyabb filmszerep?

Nem fájdalom. Igen, szeretnék még filmezni, mert ez eddig még egy kiaknázatlan terület. Vágynék egy nagyobb forgatásra, ami nem csak egy-két napig tart és ahol főszerepet játszhatok. Szeretném kipróbálni, hogy működöm a filmvásznon, mert ez egy másik színészi koncentrációt igényel. Egyre több magyar sorozatot és filmet forgatnak mostanában, én pedig eljárok castingokra, nekem ez nem derogál. A színművészeti után egyébként belekóstoltam ebbe, akkor egy külföldi produkcióban, az amerikai Bűn és bűnhődésben szerepeltem, és azóta is jellemző, hogy nem a magyar rendezők választanak ki filmes feladatra. Ennek az okát volt, hogy fejtegettem, hiszen én is látom, hogy ugyanazt a 10 embert foglalkoztatják, de bízom benne, hogy lesz olyan producer vagy rendező, aki lát bennem fantáziát és kimer próbálni engem is. Nagyon nyitott lennék egy ilyen felkérésre.

2002-ben, a pályád elején kaptál Jászai Mari-díjat, azóta viszont nem jutott hozzád hasonoló szakmai elismerés. Milyen volt megélni, hogy 26 évesen megkaptad az egyik legnívósabb színházi kitüntetést, és mi lehet az oka, hogy azóta nem ismertek el más úton?

Nagyon hamar kaptam a Jászai Mari-díjat. Szerencsés voltam, mert ahogy elhagytam a főiskolát, rögtön nagy és nehéz szerepek találtak meg, amiket úgy érzem, sikerült jól megformálni. Nagyon erős osztályom volt, Ónodi Eszterrel, Fullajtár Andreával, Pelsőczy Rékával és Mundruczó Kornéllal voltunk csoporttársak, mégis engem választottak ki közülük. Örültem ennek az elismerésnek, ahogy annak is, hogy pár évvel később már édesanya voltam és nem bántam meg egy percig sem, hogy három gyereket szültem, emiatt pedig hosszab időre kimaradtam a színházi vérkeringésből. Mikorra aktívan vissza tudtam volna állni, egyik pillanatról a másikra megszüntették a Budapesti Kamaraszínházat, azóta pedig szabadúszó vagyok. Ennek van előnye és hátránya is, mert nagyon sok új helyet és kollégát kipróbálhatok, viszont mivel nincs állandó társulatom, kicsit bizonytalanabb a helyzet, a lehetőségeket magamnak kell keresni. Most örülök annak, hogy egyre nehezebb szerepeket kapok, így újra van lehetőségem bizonyítani.

Most már kibékültél ezzel a helyzettel, de gondolom először megviselt, amikor megszűnt a Kamara...

Sosem gondolkoztam el azon, hogy valaha abbahagyjam a színjátszást, de akkor, mikor a színház bezárt, elgondolkoztam azon, hogy lesz-e így esélyem folytatni. Kicsit ugyanez az érzésem volt most is, a koronavírus-járvány indulásának az idején. Nem tudtam, mikor és hol fogok újra színpadra állni. Ekkor kezdtem el a "második szakmámat", a tanítást kitanulni, gyakorolni. Ha újraindul az élet, lehet, hogy leghamarabb ezzel tudok majd foglalkozni, a színészettel pedig csak később. Ezért jobb több lábon állni.

Számítanak neked a díjak vagy a szakmai visszajelzés?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Nyilván jól esik az embernek, de nem gondolom, hogy egy színész a díjai miatt lesz jó. Az én helyzetemből persze könnyű ezt mondani, hiszen valakinek egy élet munkája, mire megkapja ezt az elismerést. Én jól vagyok ezzel a díjjal, nem számít, ha nem kapok többet. A nézők véleménye jobban izgat. Ha ők úgy mennek haza egy előadásomról, hogy többet visznek haza, mint amivel otthonról eljöttek, az a legjobb visszacsatolás.

Megküzdöttél a színészgyerek skatulyával, de megkerülhetetlen, hogy rákérdezzek, hogy az édesanyád véleménye, hozzáállása mennyiben határoz meg téged?

Neki sok díja van! (nevet) Régen mindig nagyon néztük egymást, mostanában kicsit megváltozott a helyzet, hiszen általában ő vigyáz a gyerekekre, ha én színházban vagyok. A Zeldát látta, nagyon izgult értem, de tetszett neki. A másik darabot meg se nézte, mert lelkileg ő már ezt nem bírja el. Mindig nagyon büszke, ha valaki mesél neki rólam, hogy látott színházban és tetszettem neki. A közös darabunk, ami pedig Nőkből is megárt... címmel fut, pedig egy anya-lánya történet arról, hogyan lesz a szülőből nagyszülő és a gyermekből édesanya. Ez egy közös örömmunka, ahol egymás rezdüléseiből dolgozunk.

Nem színésznőnek készültél és édesanyád sem akarta, hogy az legyél. Hogyan kerültél mégis a színpad közelébe, amikor egy ruhaipari szakközépiskolába jártál?

Pont most áll a nagyfiam a továbbtanulás, pályaválasztás kérdése előtt, neki szoktam mondani, hogy én is "csak" egy ruhaipari szakközépiskolába jártam, mégis színésznő lettem. Nem gondolom, hogy ezen múlik minden, mert az élet kiszámíthatatlan. A művészetek mindig is vonzottak engem, szerettem rajzolni, verset írni, táncolni és a színház is érdekelt, szívesen lettem volna jelmeztervező. Elkerültem Földessy Margit drámastúdiójába, Bakó Gáborhoz pedig jazz balettre jártam és akkor rájöttem, hogy inkább előadóművészettel szeretnék foglalkozni. Mama nem tiltott ettől, de mindig figyelmeztetett, hogy ennek a szakmának mennyi árnyoldala van. Végül azt hiszem, most már azt mondhatom, hogy jól választottam, és az anyaság és a karrierem is működőképes. Ennek ellenére én sem kívánom a kislányomnak, Dorkának, hogy színésznő legyen, de már most látom rajta, hogy nagyon kreatív, imád énekelni, táncolni... Szóval ki tudja? Persze, a nagymamájának is volt hozzá egy-két szava. A nevén szólítja őt, a múltkor mondta is, hogy >> Terike megtiltotta, hogy színésznő legyek! << (nevet) A két fiamat azonban egyáltalán nem mozgatja meg a színészet.

Miért nem örülnétek, ha Dorkából is színésznő lenne?

Mert féltem őt, ahogy anno engem is féltett az anyukám. Nagyon szubjektív műfaj, kell hozzá egy rakás szerencse. Nem azon múlik, ahogy sokan gondolják, hogy tehetséges és szép vagy. Néha nagyon küzdelemes ez a pálya, egyszer fent, egyszer lent. Mindig ki kell találnia az embernek, ha éppen lent van, akkor mivel tartsa magában a lelket. Nekem ez volt a tanítás és a gyerekek, így simítottam ki. Ez talán más szakmában nincs, ahol reggel 8 órától délután 4-ig dolgozol. Azt szokták mondani, hogy nem családbarát szakma, anyaként pedig fontos, hogy ott legyél, mikor a gyerekek ágyba bújnak. Egy hónapban maximum 10 előadást vállalok, mert nem szeretném, ha bárki otthon hiányt szenvedne miattam. Lehet, hogy egy orvos, ügyvéd vagy egy üzletasszony is szenved ettől, de egy színész a közönség és a színpad kiszolgáltatottja. Most a koronavírus-járvány helyzet miatti „Maradj otthon!" idején pótolom az esetleges kimaradt időt. A fiaim már nem annyira igénylik, de Dorkán látom, mennyire boldog, hogy most ilyen sokat tudunk együtt lenni.

A színészet mellett egy másik fontos pillére a szakmai életednek a tanítás, a Lilisuli. Hogyan jött ez a lehetőség az életedbe?

Olyan 6-7 éve mentem vissza Margithoz tanítani. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, úgy érzem, ehhez kell egyfajta képesség és tehetség, mert szerintem a drámapedagógiát pusztán könyvekből nem lehet elsajátítani. Nem véletlenül van három gyerekem, én egy nagyon gyerekközpontú ember vagyok. A Hatszín Teátrumban a Gálvölgyi Dorkát kerestem meg egy gyerektábor ötletével, ami annyira jól sikerült, hogy rögtön két csoportot kellett indítani. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó volna egy közösségi keretet és teret létrehozni ennek a munkának, ahol különböző szakemberek fejlesztő órákat tarthatnak, kifejezetten gyerekeknek. Egy nagyon romantikus budai villára bukkantam véletlenül, ami nem egy trendi és ultramodern hely, hanem kicsit avítt, vadregényes. Az álmom sikerült, már két éve működünk: van logopédia, kézműves foglalkozások, jóga, túl vagyunk rengeteg szülinapon, táboron. Most sajnos csak online tartom fenn es költözni is kényszerülünk. Mint önálló vállalkozó, ezzel nem vagyok egyedül, de a brand már megvan es időközben lett új ötlet és helyszín is. Az utóbbi években megtanultam, hogy a nehézsegekből hogyan álljak fel és mit tanuljak, hogyan lépjek pozitívan tovább. Lehet, hogy nem örök életemre fog megmaradni a LiliSuli, de az biztos, hogy a tanítás mindig része lesz az életemnek.

A járvány vége őt is foglalkoztatja, így a témában már érdeklődött spirituális szakértőknél is.

Leadfotó és fotók: Femcafe.hu / Kunos Attila

Oldalak

Szólj hozzá Te is!