Für Anikó kimondta: „Szánalmas harcolni az öregedés ellen”

Milyen volt részt venni az „Ahogy vagy! – A létezés nyomai” fotóprojektben?

Für Anikó: Pálffy Szilvia, réges-régi kedves barátnőm, aki divattervező, ő hívta fel a figyelmemet erre a dologra, erre a kezdeményezésre. És hát örömmel mondtam igent. Egyrészt izgalmas volt, másrészt nagyon izgalmas volt a névsor, akikkel részt vehettem – ezek a fantasztikus, klassz nők. És maga az ügy is szerintem nagyon fontos. Most már lassan ilyen partizánmozgalom számba megy, hogy az ember renitensnek számít, ha vállalja a saját korát, és nem próbálja ezt a marhaságot csinálni, hogy „ennyinek látszom”,„ennyit tagadok le”, stb., stb. A tetlegességről már nem is beszélek.

A kiállítás arra mutat rá, hogy az idő múlása nem eltakarni, hanem megmutatni való érték és hogy a szépség nem csupán a fiatalsághoz kötődik. Ön szerint, miért fontos felhívni erre a figyelmet?

Für Anikó: Azért, mert ebből nincs üzlet. Nincs üzlet abban, hogy valaki szépen, lassan a tapasztalás, az önazonosság és az önelfogadás útján végigmegy az élete során. Ebből senki nem gazdagodik rommá. Ellenben abból, hogy befekszik egy szépségklinikára és milliókat hagy ott, vagy százezreket. És ha mondjuk nem is szabatja, varratja magát, hanem mindenféle hókusz-pókusz kezelésekkel próbálkozik. De ez nem ítélet. Isten őrizz, hogy én bárkit is elítéljek azért, mert mindenki úgy éli túl az életét, ahogy akarja. Mindenkinek az a fontos, amit ő akar. Én azt gondolom, hogy egy kicsit megtagadnám a saját életemet azzal, ha nem vállalnám önmagamat úgy, ahogy vagyok. Másrészt kíváncsi is vagyok. Meg hát minek is? Amikor látom ezeken az arcokon még a legkisebb beavatkozást is, olyan szánalmas az egész – mintha valaki egy mokkáskanállal akarna egy lavinát feltartóztatni. Úgysem lehet. Most ettől azt gondoljuk, hogy később halunk meg?! Az igyekezet is olyan szánalmas, amikor látom, hogy a végzetet próbálja valaki feltartóztatni. Hiszen úgyis lehetetlen. Legalábbis engem nem ez érdekel az életben. És nem arra gondolok, hogy az ember ne figyeljen az egészségére, a táplálkozására vagy a mozgására. Nyilván ezek alapvetések. A jól ápoltság és a stílus is kötelező. De ez is egy út, amit meg kell ismerni. Önmagunkat meg kell ismerni. Szeretni kell valamennyire – jóval, rosszal együtt. Nem kell tökéletesnek lenni, de ehhez azért meg kell élni egy pár évtizedet, hogy az ember dolgokat el tudjon és el merjen engedni.

Ön szerint melyik a legkárosabb sztereotípia, ami a nők életkorához kötődik?

Für Anikó: Azt gondolom, hogy nem elfogadni kell, hanem tudomásul venni. A természet ezt nem osztotta ki túl igazságosan. Egy nyolcvanéves férfi, ha vigyázott magára, még mindig férfi a javából. Ha úgy akarja, akár még egy kisbabát is összehozhat. Egy nyolcvanéves nő viszont – hogy mondjam – már nagymamának is elég érett korú. Tehát ezt nem jól osztotta ki a természet. Valahogy ezt egy kicsit igazságtalannak tartom. A vonzerő kérdése is szorosan összefügg a fertilitással. A faj- és létfenntartás ösztönére vagyunk bekódolva. Az a korosztály, amelyik biológiailag már nem tud utódot létrehozni, értelemszerűen kevésbé vonzó. Így vagyunk kitalálva. Ezt egy nőnek tudomásul kell vennie. Ennyi. Ezt a békát le kell nyelni, meg kell vele barátkozni. És azt gondolom, hogy aki jól és tartalmasan próbálta élni az életét – aki harmóniában volt önmagával, a tehetségével, a munkájával, a családjával, a gyerekeivel –, azt nem ez érdekli. Az zavarja, ha lehajol, és úgy marad. Ezért tornászik és tesz róla. De hogy hány szarkaláb van az arcán? Könyörgöm – az az életem. Az az arcom. Az a sorsom. Az történt velem. Miért törölném le az arcomról? Azért, hogy három évvel fiatalabbnak nézzek ki?! Ez szánalmas hülyeség.

Mit üzenne azoknak a nőknek, akik nehezen fogadják el az öregedéssel járó változásokat?

Für Anikó: Olvasson jó könyveket. Kezdjen el hinni valamiben – mindegy, hogy buddhizmus, Isten, a Biblia vagy bármi más. Találjon egy „előjegyzést” az életének, mint a kottában a violinkulcs vagy a basszuskulcs. Találjon egy értelmezési közeget az életének. És minden este gyűjtse össze, mi minden jó történt vele aznap. Én ezt a gyerekemmel sokáig csináltam. Most már kiskamasz, mindjárt tizennégy éves lesz, tehát más az időbeosztásunk. De remélem, hogy ez megmaradt neki. A pszichológiai kutatások is foglalkoznak azzal, mennyire fontos a hála érzése. Hogy az ember ne azt gondolja, neki valami jár az életben. Én azt szoktam mondani: a nagy lepcsés szám jár, semmi más. És az, hogy mi minden jó történik velünk nap mint nap: találtam parkolóhelyet, milyen jó volt az a kirándulás, milyen finom volt az a sütemény, milyen jó volt az a kávé, milyen jót fociztál a barátoddal, megjavították a biciklidet… Annyi sok jó van egy napban, amit össze lehet gyűjteni. És sokszor pont azoktól az emberektől lehet a legtöbbet tanulni, akik látszólag nehéz induló tőkét kaptak az életben – hendikepekkel, nehéz körülményekkel. Mégis ők sugározzák a leginkább azt a fajta megelégedettséget és boldogságot. Mert a boldogság nem egy dolog, amit megveszünk valahol. A boldogság egy viszonyulás az élet dolgaihoz.

Tapasztalta már pályája során, hogy egy bizonyos életkor felett másként tekintenek egy színésznőre?

Für Anikó: Azt szokták mondani, hogy az évek számával a szerepek fogynak. Megmondom őszintén: én nem így tapasztaltam. Mindig nagyszerű munkáim voltak – színházban és azon kívül is: hangoskönyv, rádió, tévé, mozi, zenei CD-k stb. De az utóbbi két évben, most hogy elmúltam hatvan, valahogy egy olyan flow-ba kerültem, hogy lobog a hajam. Fel kell kötnöm a gatyát, hogy bírjam. Már nem ugyanazok az energiáim, mint harmincévesen, és nem is akarok úgy tenni. De nagy boldogság, és egy csomó fantasztikus munka ért utol. Én pedig birkózom vele.

Lead fotó: Femcafe Fotókredit: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár