Egy szexszimbólum tragikus életútja: ki volt az igazi Nico?

Ideje saját lábakra állni

Ugyanebben az évben Nico kiadta debütáló szólóalbumát, a Chelsea Girl-t. A cím a Chelsea Girls című kísérleti Warhol-filmre utal, amelyben Nico 1966-ban szerepelt. A saját lemez elkészítése lehetőséget adott Nicónak, hogy felvegye azt a dalt, amelyet Dylan írt neki, valamint Reed és Velvet Underground zenekari társa, John Cale számait. Emellett három olyan dalt is felvett, amelyet az akkor 18 éves Jackson Browne írt, akivel románcot kezdett. A felvett Browne-dalok között volt a These Days, amely ma talán a legismertebb szólódala, részben annak köszönhetően, hogy emlékezetesen szerepelt Wes Anderson The Royal Tenenbaums című filmjében. Nicónak azonban nem tetszett az album kamara-folk produkciója. "Amikor először hallottam az albumot, elsírtam magam" - mondta később - "és mindezt a fuvola miatt".
Ekkor, már két albummal a zenei karrierje kezdetén, Nico még nem volt dalszerző. Ez 1967-ben megváltozott, miután találkozott és kapcsolatot kezdett a The Doors frontemberével, Jim Morrisonnal. Bár az együtt töltött idő viharos volt, ez bátorította Nicót, hogy saját magát is kreatív művésznek tekintse. Morrison bátorítására vett egy harmóniumot, hogy zenét írhasson, és ami még fontosabb, hogy fellépések alkalmával saját magát kísérhesse, így többé nem volt a kísérő gitárosok béklyójához kötve. Az első dalát, a Lawns of Dawns-t egy Morrisonnal a Hollywood Hillsben töltött egész éjszakás drogos mulatozás ihlette. "Azt hiszem, Morrison egyike volt azon kevés embereknek, akik mellett igazán megnyílhatott és önmaga lehetett" - mondja Bickerdike. "Egyszer azt mondta: Nem is gondoltam volna, hogy művész lehetek. Ennek a potenciálnak a kibontakoztatása olyan értékes és fontos. Azt mondanám, hogy Delonon kívül valószínűleg ez volt a legfontosabb kapcsolata, mert ez adta meg neki a felhatalmazást, hogy azt tegye amit szeretne."
Ennek a felhatalmazásnak az eredménye megdöbbentő módon hallható az ezt követő trilógia albumain. Az 1968-as The Marble Index, az 1970-es Desertshore és az 1974-es The End..., amelyek producere és hangszerelője John Cale volt, radikálisan eltértek a Chelsea Girl hangzásától. Kifelé a folkos hangszerelés, és bejött egy sötét, gótikus hangzás, amely Nico dübörgő harmóniumára és gyászos énekére épült. "Ez olyan, mint valami mítikus zene" - mondja Bickerdike. "Semmi sem hasonlít hozzá. Semmi sem hangzik így előtte, és semmi sem hangzik így utána."