Üt, csíp, lök a gyerek? Így értsd meg a viselkedését, és kezeld okosan

Senkinek sem jó érzés, ha megütik – pláne akkor nem, ha a saját gyereke kezd el csapkodni, lökdösődni vagy kezet emelni másokra, esetleg magukra a szülőkre. Bár szinte nincs is olyan gyerek, aki ne próbálná így levezetni a hirtelen feltörő érzelmeit, ettől még a helyzet sokkoló és ijesztő tud lenni. A kicsik ütögetős korszakára szülőként okosan, higgadtan és következetesen kell reagálnunk. De vajon mi váltja ki ezt a durvának tűnő viselkedést, és mit tehetünk, hogy békésebb időszak következzen?

Miért ütnek meg a gyerekek?

Annak, hogy a kicsik miért csapnak oda másoknak – leggyakrabban a szüleiknek vagy a testvéreknek –, rengeteg oka lehet. És mivel minden gyerek más ritmusban fejlődik, ritka, hogy két gyereknél ugyanaz a séma ismétlődik. A leggyakoribb ok, hogy még nem tudják megfelelően kezelni az érzelmeiket. Kisebb korban az érzelmek hirtelen, intenzíven törnek elő, a gyerek pedig még nem rendelkezik azokkal a készségekkel, amelyekkel szabályozni tudná magát. Ha valami rosszul érinti, frusztrált lesz, fél vagy egyszerűen túl sok minden történik körülötte, könnyen fizikai reakcióba csap át: üt, lök vagy csíp, esetleg üvölteni kezd. A szülő ilyenkor gyakran értetlenül áll a helyzet előtt, hiszen a jól ismert „kisangyal” egy pillanat alatt tűnik el, és helyére érkezik a mini-Godzilla, aki mindenre odacsap, ami az útjába kerül.

Az ütés valójában egy szükséglet kifejezése. A gyerek így kommunikál akkor is, ha még nem tud beszélni, és nincs más eszköze arra, hogy megmutassa, mi bántja. Sokszor viszont az akaratérvényesítés áll az ütések hátterében, azaz, ha a gyerek valamit nem kap meg azonnal, esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szerette volna vagy eltervezte, akkor a benne lakozó feszültség gyakran átvált fizikai reakcióba. Emellett a mintakövetés is hatalmas szerepet játszik: ha az óvodában, a játszótéren vagy akár egy mesében látott hasonlót, könnyen ki akarja majd próbálni az „újonnan tanult mozdulatot”. Ne felejtsük el az alapvető szükségleteket sem. Sokszor az ütés nem rossz szándékról szól, hanem arról, hogy a gyerek éhes, fáradt, túlpörgött vagy idegrendszerileg leterhelt. Ilyenkor a toleranciaszintje minimálisra csökken, és a frusztráció már nem talál más utat magának, csak a kezén át. A gyerekek az esetek nagy részében – főleg, amíg kicsik – még nincsenek tisztában a tetteik következményeivel. Nem értik, hogy ezzel minket megbántanak, vagy hogy a testvérüknek, illetve az „elszenvedő félnek” valódi fizikai fájdalmat okoznak.

Lehetőségek, amiket megtehetsz, ha megüt a gyerek

Az, hogy szülőként hogyan reagálsz arra, amikor a gyerek fizikai fájdalmat okoz, hosszú távon is meghatározhatja a viselkedését. Ha higgadtan, tudatosan és nem idegesen válaszolsz neki, és következetes nevelési stratégiát alkalmazol, akkor megtaníthatod arra, hogyan kezelje az érzelmeit, és mi a helyes viselkedés ilyen helyzetben. Fontos, hogy sose kiabálj vele, ne légy durva, és ne szégyenítsd meg. Maradj kedves, határozott és következetes – ezekből tanul a legtöbbet.

Érezz együtt, állíts határokat

Mondd el neki, hogy nem szabad senkit megütni. Éreztesd, hogy látod, hogy most nagyon dühös, de te ott vagy vele, és együtt megoldotok mindent. Ugyanakkor jelölj ki neki határokat, hogy tudja, meddig mehet el, és hol húzódik a „most már elég” vonal.

Dühkifejezés másképp

Ha nagyon mérges a gyermeked, és elkezd ütögetni, mondd el neki, hogy másképp is lehet a frusztrációját kezelni. Kínálj neki más alternatívákat pl. rajzolja le, milyen mérges, vegyen egy nagy és mély legevőt, vagy menjen a szobájába, és nyugodtan dühöngje ott ki magát. A gyereknek könnyebb egy új viselkedést választani, mint hirtelen abbahagyni a régit.

Sose büntesd

Mint már írtuk, sose bántsd vagy büntesd meg a gyereket, mert az csak olaj lesz a tűzre. A gyerek nem rossz, csak egy készséget tanul, és próbál alkalmazkodni, illetve kifejezni magát valahogy. Irányítsd, adj neki kapaszkodót, légy mellette. Persze egy dühöngő, verekedő kisgyereket nehéz mindig higgadt szülői fejjel mosolyogva kezelni, de hidd el, azzal, ha bántod (ne adj ’Isten visszaadod mindig neki, amit kapsz tőle), többet ártasz neki, mint használsz. És gondolj csak bele, hogy összezavarod, hisz nem fogja érteni, ha ő nem üthet, te miért csinálod?

Szeretet, odaadás

Sokszor az érzelmi kitörés és ütögetés mögött valójában csak egy kis plusz törődés és anyai közelség iránti vágy húzódik. Biztosítsd róla, hogy mindig ott vagy neki. Vedd az öledbe, ha még kicsi, adj neki egy puszit vagy egy nagy ölelést, beszélgess vele, vagy ülj le mellé játszani – életkorától és érzelmi fejlettségétől függően bármi jó, ami azt üzeni: biztonságban van, és nagyon szereted.

Megvonás

Minden igyekezetünk ellenére, bizony van az a pont, amikor muszáj meghúzni egy határt, hiszen a gyereknek is meg kell tanulnia, hogy mindent nem lehet. Hiába a sok empátia és megértés, ha a gyerek ismételten üt, csíp vagy lök, és már többször jelezted neki, hogy ez nem elfogadható, szükség lehet következményekre. Ez nem büntetés, hanem tanítás. Vond meg tőle ideiglenesen azt, ami számára érték: például a kedvenc játékát, egy kis képernyőidőt vagy azt a tevékenységet, amit éppen csinálnátok. Mondd el röviden, érthetően, miért történt: „Most félreteszem ezt a játékot, mert ütöttél. Ha megnyugszol és kedvesen viselkedsz, visszakapod.”

Mikor érdemes szakemberhez fordulni?

A szülői lét sokszor embert próbáló: amikor fáradt vagy, kimerült, esetleg te magad is tele vagy feszültséggel, iszonyúan nehéz higgadtan reagálni egy ütögető, dühös kisgyerekre. Mégis ez az első lépés: türelem, empátia, következetes határok. De vannak helyzetek, amikor mindez már nem elég. Ha a verekedés rendszeressé válik, túlnő a család erején, vagy az óvodai–iskolai közösségben is problémát okoz, érdemes segítséget kérni. És ezt nem kell kudarcként megélni – inkább úgy tekintsünk rá, mint egy újabb kapaszkodóra. Ne habozz szakembert felkeresni, ha úgy érzed, a helyzet már meghaladja a család erejét. Ilyenkor nem csak a gyerekpszichológus jelenthet megoldást: a fejlődésneurológus, a nevelési tanácsadó, egy konduktor, családterapeuta vagy az óvoda-iskola saját pszichológusa is valódi támogatást nyújthat. Hogy melyik a legmegfelelőbb, az attól függ, mi áll a viselkedés hátterében – de a lényeg, hogy nem vagytok egyedül, és van segítség.

Leadkép és fotó:123rf.com