Miért csak gyerekként hiszünk olyan erősen a csodákban?

Gyerekként még tele vagyunk hittel, fantáziavilágunk szerteágazó, felnőttként azonban inkább becsukjuk a szemünket és a csodák lehetőségét is kizárjuk. Mi lehet az oka ennek? Szakértőnk, Kováts Krisztina cikkét olvashatjátok.

Hol akad el boldogságunk – nem hiszünk a Télapóban?

Kisgyerekként még szaladtunk Mikuláskor kis csizmánkhoz, kitett cipőnkhöz, hittük, s vágytuk Télapó levélét, dicséreteit, dorgálásait. Vártuk tele izgalommal a Karácsonyt, lestünk be a házak ablakain, nézve a kivilágított, angyalokkal teli fenyőfát, álmokat szőve, bízva a csodákban. Az élettel szemben is tele voltunk várakozással, hittünk még a jóságban, az igazságban, a szerelemben, hittünk a mesékben. Hová tűnt ez az izgalom, ez a hit az évek alatt? Hol zártuk be szívünket, elengedve a csodákat?

Igen, volt, hogy vártunk egy jó szót, dicséretet, ajándékot, s nem érkezett meg. Volt mikor csalódtunk barátainkban, szüleinkben, tanárainkban. S eljött egy pont, amikor gyerekből felnőtté váltunk, s bezártuk ajtónkat, kizárva az összes fájdalmat - s nincs Télapó, nincs izgalom, nincs álom, nincs várakozás. Szegényebbek lettünk, szemünk csillogása eltűnt. Titokban talán vágyunk vissza a gyerekkorba, de hiába! Érezzük, hogy szívünk, mely akkora volt, hogy talán be sem fért a szobába, az évek alatt összezsugorodott. Átadva helyét eszünknek hideggé, rideggé vált körülöttünk minden, tán az egész világ is.

Hogyan lehetne visszacsempészni felnőtt korunkba is azt a csodát, melyért érdemes volt jónak lenni, aminek még a gondolata is álomba ringatott bennünket? Lehet, hogy valahol mégis léteznek az angyalok, van Télapó? Hét lakattal zárt, csukott ajtónkon keresztül hogy is tudna bármi és bárki bejönni?

Lapozz, a cikk folytatódik a következő oldalon!

Fotó: 123rf.com