Miért csak gyerekként hiszünk olyan erősen a csodákban?

Miért csukjuk be szemünket, esélyt sem adva a csodáknak?

Amíg aggódásaink, csalódásaink uralnak bennünket, amíg azok nem tudnak oldódni, amíg a racionális ész tart kézben mindent, mely csak azt hiszi el, amit lát, szinte semmi esélyünk újra gyerekké válni, hinni - az ész, az elme a félelmekkel összefogva nem adja át önként a helyét a szívnek. Pedig a „jéghegynek” csak a csúcsát érzékeljük, s közben angyalaink alig várják, hogy kérjünk, hogy segíthessenek - de nem hiszünk már bennük. Hitetlenségünkben még csak meg sem fogalmazzuk, hogy mit szeretnénk, vagy ha mondunk is valamit, az a Mindenséggel alig összeegyeztethető. Dolgukat nem tudják tenni, csak a gyerekszívekbe van bejárásuk, ott sürögnek, forognak.

Lehet, hogy Télapó nem teszi a csizmánkba ajándékát, hisz ki sem tesszük már cipőnket, oda se nézünk az ablakba, de attól még létezik, és hozza az ajándékait! Igaz, nem Télapónak hívjuk, nem tudjuk lerajzolni, mégis tele az életünk jóságos segítőink csodáival. Nézzünk meg egy napunkat csodákat váró és felfedezni akaró szemmel! Észre kell, hogy vegyük, hogy igenis vannak csodák, nincsen a meséknek vége. Lássuk meg, hogy nap, mint nap mennyi, talán észre nem vehető, de igenis létező meglepetésekben van részünk, csak figyelni kell, látni, érzékelni!

Fotó: 123rf.com