A tanárom megszégyenített, mert 13 évesen nem tudtam olvasni – 30 évvel később találkoztam vele: ezt mondtam neki

Az ozy.com nevű weboldalon nagyon érdekes és tanulságos történetre, egy bizonyos Anthony Hamilton sztorijára bukkantunk - azonnal megfogott minket. Biztosak vagyunk benne, hogy ti is erőt merítetek belőle, és ezután soha nem fogjátok elfelejteni: nem számít, mit gondolnak rólad mások, mennyire tartanak. Az a lényeg, hogy van-e elég kitartás benned ahhoz, hogy megmutasd: bármire képes vagy.

Gyerekként nem tanították meg nekem, milyen fontos az oktatás, nem úgy beszéltünk róla, mint valamiről, ami megalapozhatja a jövőmet. Az iskola nem arról szólt, hogy tanuljak és keményen gyakoroljak; ott ültem az osztályteremben, de nem azért, hogy megtanuljak írni és olvasni. Dühös voltam, mert tudtam, hogy egyik gyereknél sem vagyok jobb vagy okosabb.

Amikor rám került a sor, és olvasnom kellett, kész lettem volna elbújni, annyira féltem. Legszívesebben minden alkalommal hánytam volna. Állandóan sírtam – persze nem szó szerint. A könnyeim belül ömlöttek. 13 évesen utáltam azt, aki voltam.

Az angoltanárom, Mr. Creech, rémálmaim főszereplője. Tisztában volt vele, hogy nem tudok olvasni, és kötelességének érezte, hogy nyilvánosságra hozza a titkomat.

„Anthony. Miért nem olvasod el a következő szöveget?” – kérdezte tőlem. Fogalmam sem volt róla, hogyan betűzhetném ki az előttem lévő szavakat. Megpróbáltam, de a többiek egyre hangosabban nevettek. Megszégyenültem.

Évekig nem birkóztam meg ezzel a hiányosságommal. Tisztában voltam vele, hogy mit nem tudok, ám ez nem segített, inkább csak megakadályozott abban, hogy változtassak. Az olvasásnak még a gondolatát is utáltam, mert mindig eszembe jutott, hogy nem tudok olvasni. Egy olyan ördögi kör volt ez, amiből lehetetlenségnek tűnt kitörni. „Hogy történhetett ez?” – kérdezgettem magamtól. Ott voltam az iskolában, a tanárok mégsem támogattak, és a szüleim sem álltak mellém. Végül feladtam.

Már 41 éves voltam, amikor visszautaztam a szülővárosomba; a szüleimmel és a barátaimmal akartam találkozni. A repülőtéren egy ismerősöm felajánlotta, hogy üljünk be egy bárba, és igyunk meg valamit. Alighogy elfoglaltuk a helyünket, láttam, hogy valaki közeledik felénk. Mr. Creech volt az, az egykori tanárom; a bárpulthoz indult, hogy italt vegyen magának. Odamentem hozzá.

Ha kíváncsi vagy a történet folytatására, kattints a második oldalra!

Fotó: nspcc.org.uk