Ritkán forgatnak ilyen megkapóan szép filmet a szerelemről
Kritika a Szólíts a neveden című filmről.
Az elmúlt évek legszebb és legjobb filmje
Azóta, hogy szűk egy évvel ezelőtt megjelentek az első hírek Luca Guadagnino rendező (Vakító napfényben, Szerelmes lettem) legújabb filmjéről, a világ Szólíts a neveden-lázban ég. A fesztivál-és kritikuskedvencnek ígérkező alkotás valóban lenyűgözte a szakmát, mindemellett azonban még egy nagyon fontos dolgot tett (és tesz jelenleg is): nehezebben befogadható művészfilm létére meghódította a mozinézőket. A Szólíts a nevedennel kapcsolatban használt rajongó jelzők cseppet sem túlzóak, tényleg az elmúlt évek legjobb és legszebb szerelmes filmje.
Szomorú, mégis csodálatos
Az 1980-as években járunk, valahol Észak-Olaszországban. A 17 éves Elio (Timothée Chalamet) a nyarat vidéki házukban tölti a szüleivel, és csak annyi dolga van, hogy élvezze a szünidő szabadságát: úszik, zenét szerez, olvas, járja a természetet és persze lányokkal ismerkedik. Békésen csordogáló mindennapjai azonban rögtön 180 fokos fordulatot vesznek, amikor megjelenik apja (Michael Stuhlbarg) egyik tanítványa, a huszonéves Oliver (Armie Hammer). A kamasz srác rövid idő alatt beleszeret a család vendégébe, érzései pedig viszonzásra találnak.
A Szólíts a neveden szerelmes film, méghozzá meleg szerelmes film, de olyan érzékenyen és gyönyörűen komponálták meg, hogy a hangsúly már a játékidő első percében átkerül a kiről a hogyanra. Csodálatos látni, ahogy ez a két ember megnyílik egymás előtt, ahogy érzéki bizonytalansággal bontják le a bennük és a köztük lévő falakat, és viszonyuk a kezdeti távolságtartásból lassan egy földöntúlinak látszó, mégis magától értetődően szükséges kötelékké alakul. Kapcsolatuk egyébként pont attól annyira megkapó, hogy egyfajta tragikus szépség lengi körül - olyan, mint ami a filmben számtalanszor megjelenő ókori görög szobrokat. Van valami kínzó szomorúság a tökéletesen megmunkált, ám eredeti környezetükből kiszakadva kissé üressé váló alkotásokban, és a két fiú egymásra találásában, ami szintén kilóg saját világából.
Tökéletesek a színészek
Közhely, de Elio Oliver mellett válik felnőtté, noha fiatal kora ellenére már intelligensebb, mint sok harmincas. Az egyik jelenetben ő maga mondja el, hogy bár ért a zenéhez, rengeteget olvas, több nyelven beszél, arról, ami igazán számít, vajmi keveset tud. Ezt a hiányzó részt kapja meg Olivertől, azt az addig ismeretlen tapasztalatot, élményt, amit a megismerkedésükig csak tévelygő, kialakulatlan világképpel rendelkező fiú hirtelen olyan biztosan átél, mintha mindig is benne lett volna. Timothée Chalamet fantasztikusan viszi végig Elio átalakulását – hálát adhatunk az égnek, hogy bár 2015-ben jelentkezett az új Pókember-film főszerepére, végül nem őt, hanem Tom Hollandot választották. Bűn lett volna, ha ezt a fekete hajú, angyalarcú fiút beszippantja a kommersz mozigépezet, és nem tud belépőjegyet váltani a legígéretesebb fiatal színészek klubjába egy ilyen nyers, érzékeny, szenvedélyes alakítással. Armie Hammernek is jár a dicséret, nagyon meggyőző Oliverként, és végre valahára bebizonyította, hogy nem csupán egy buta amerikai szépfiú – remek a kémia közte és Chalamet között, kiegészítik, erősítik egymás játékát.
Letaglóz az olasz varázs
A Szólíts a neveden harmadik főszereplője Olaszország, amely hibátlan hátteret ad a filmnek. Armie Hammer egy korábbi interjújában elmesélte, hogy már hetekkel a forgatás megkezdése előtt leutaztak a stábbal a helyszínre, hogy legyen idejük magukba szívni az ottani illatokat, ízeket, hangulatokat, színeket. Talán ez az oka annak, hogy úgy érezzük, nem egy megrendezett történetet, hanem egy dokumentumfilmet látunk: minden színész végtelenül természetesen mozog a napfényes, fáktól zöldellő, buja környezetben, mi pedig készek vagyunk elhinni, hogy amikor nem forog a kamera, ők akkor is ugyanígy élnek.
Itália kedves jellegzetességei majdnem kilépnek a vászonból: az ősz néni az utcán, aki egy kis széken fosztja a borsót, a rengeteg tiszta vizű tó, ami jótékonyan lehűti a felforrósodott testet, a végtelen gyümölcsösök, az ódonságukban méltóságteljes villák azonnal elbűvölik a nézőt. Főleg úgy, hogy a jelenetek alatt Sufjan Stevens kifejezetten ehhez a filmhez írt bájos, kellemesen megható zenéi szólnak. Minden lassú, nyugodt, lusta, mint a nyári méhek, és ezt a tempót követi az események folyása is. A kamera gyakran elidőzik egy-egy gyümölcsön, virágon, a víz felszínén csillogó fényen, az úton bicikliző, egyre távolabb kerülő alakokon, de ne higgyük, hogy ezek a látszólagos üresjáratok szükségtelenek; nélkülük a film meghazudtolná önmagát és hamissá, giccsessé válna. Nem csak a környék paradicsomi egyébként, idilli az emberek viselkedése is: mintha egy utópisztikus, időtlen helyen járnánk, ahol mindenki tisztelettel, nyitottsággal fordul a másik felé, és ahol a szerelem ugyanolyan és egyenrangú, bárki iránt érzünk is vonzalmat.
Már most klasszikus
A film sikerét jól jelzi, hogy bizonyos részleteit már most klasszikusként emlegetik. Az egyik legemlékezetesebb néhány perc az, amikor Elio apja a történet végén elbeszélget a fiával. Ha egészen pontosak akarunk lenni, nem párbeszédről, inkább monológról van szó, amit Michael Stuhlbarg úgy mond végig, hogy közben felkavarodik a lelkünk, és minimum hatot fordul velünk a világ. Tökéletes színészi játék és bravúrosan megírt szöveg ritkán találkozik össze ilyen felejthetetlenül.
Mi is átéltük
A Szólíts a neveden attól olyan erős és hatásos, hogy nem egy didaktikus melegfilm, ami okítani, megmondani, felvállalni akar, hanem egy egyszerű és egyetemes szerelmi történet, az első szerelemé, amit a maga tisztaságával, szenvedélyével mi magunk is átéltünk. Nem könnyű elfelejteni azt, amit az alkotás felszínre hoz bennünk, de talán nem is akarjuk, mert jó érzés gondolatban időről időre újra belehelyezkedni ebbe a különleges atmoszférába.
Ki a te kedvenced?
Leadfotó: youtube.com; Fotók: Facebook/Call Me By Your Name
Oldalak
Hirdetés
