Langyos tej, ostoba darálás és fanyalgás a Sound utolsó éjszakáján

Közben észrevétlenül ránk esteledett. A Mastercard Nagyszínpadon a holland Fedde Le Grand átadta helyét Calvin Harrisnek, röviddel ezután pedig elszabadult a jó értelemben vett pokol, mindenki eszeveszetten ugrált, csápolt, szeletelt, hadonászott, izgett-mozgott, mintha ezen múlna az élete.

Egy 60 év körüli bácsit titokban muszáj is volt levideóznom a pillanat hevében, mert valami egészen elképesztő energikussággal tolta a fiatalokat megszégyenítő robottáncot a VIP-részleg magas emelvényén, ahonnan az egész nagyszínpadot és az előtte hullámzó tömeget is be lehetett látni.

De én Four Tetért és Amon Tobinért jöttem, úgyhogy hiába az elkerített VIP-szekció és hiába a kényelem, ami nehezen ereszti a megfáradt és elkényelmesedett testet, fél tizenkettőre csak átvergődtünk a többiekkel az OTP Bank Színpadhoz, ahol a 35 éves brit Kieran Hebden, ismertebb művésznevén Four Tet kezdte el egyórás műsorát a feltűnően hézagos és össze-vissza lézengő közönségnek. Nem itt dobogott az éjszaka szíve, annyi biztos!

Mit hittél?

Én leginkább a 2003-ban megjelent Rounds című albumát szeretem tőle (a lemeznyitó Hands című dal legalább olyan felejthetetlen és gyönyörű, mint az Unspoken vagy az And They All Look Broken Hearted), stílusát ismerve pedig érzékeny, mély, intelligens elektronikát, és finom, süppedős melankóliát vártam tőle.

Nagyot tévedtem.

Mert ehelyett valami egészen mást, sokkal rosszabbat kaptam: valami langyos, erőtlen, érdektelen és lelketlen prüntyögést, amiről a Quart újságírója jogosan csak annyit írt ki szigorúan a Facebookra, hogy „már tíz perce hallgatom, és mostanáig kellett várni a basszusra”.

Nem is bírtuk sokáig, csalódottan visszaosontunk a partra, távolodóban pedig még hallottuk, ahogyan Four Tet tőle sajnálatosan szokatlan módon az egyszerűbb-már-nem-is-lehetne deep house, minimal techno és egyéb mainstream stílusok zavaróan gépies, olcsó és fantáziátlan vizeire evez. Az a Four Tet, aki éppen tíz éve ilyen számokat rögzített a stúdiójában, mint például ez.

Alig tértünk magunkhoz elmerülve az éjszaka is kivételesen gyönyörű kilátásban, hogy aztán elszenvedjük az utolsó csapást, a brazil Amon Adonai Santos de Araújo Tobin, vagyis Amon Tobin fellépését, aki ezúttal egymaga képviselte a Two Fingers nevű, főként brutálisan vad és kegyetlenül érdes dubstepben utazó formációt.

A duó Vengeance Rhythm címet viselő szerzeménye és a hozzá készült horrorisztikus meseklip (+18) mindent elárul arról, hogy ezek a srácok miben és milyen mélyen is utaznak.

Primitív darálás és ostoba rombolás

Sejtettük tehát, hogy ez a show nem lesz sétagalopp, de amit Amin Tobin nyomott fél órás késéssel kezdve, az nem más volt, mint primitív darálás és buta rombolás, amit egész egyszerűen nem tudtunk komolyan venni. Élvezhetetlen, hatásvadász és erőltetett szettjében gyors tempóban felvonultatott szinte minden stílust, az idegesítően primitív, ipari technótól kezdve a 2013-ban kínosan anakronisztikusnak ható drum and bass-ig.

A népek pedig egész egyszerűen imádták, sokan szó szerint őrjöngtek, és olyan vehemenciával dobálták kitikkadt testüket, mintha csak a földet akarnák puszta lábbal beszakítani. Hiába vártuk, nem csendült fel a 2012-es Stunt Rhythms című albumukon szereplő egyik Rhytm-szerzemény sem, ahogyan nem volt semmiféle levezetés sem mondjuk az öröksláger Easy Muffinnal, a fülbemászóan lépegetős 4 Ton Mantis-szal vagy a Keepin it Steel felejthetetlenül kongó kalapácsaival és üllőivel.

És akkor valahogy hajnali három körül tanácstalanul álldogálva a már-már öntudatlannak látszó tömegben megértettem, hogy ezek a fellépések bizony nem arról szólnak, hogy megmutassák a világnak, miért is ők az elektronikus zene folyvást újító és határokat feszegető császárai, vagy hogy felvillantsák életművük legfontosabb és legemlékezetesebb pillanatait, hanem az ostoba, végletekig lebutított csűrdöngölésről.

Mert a közönségnek erre és nem másra van igénye. Csak meg kell hallgatni a lemezeiket, és bárki számára rögtön világossá válik, hogy Amon Tobin vagy Four Tet egyedülállóan kifinomult, szofisztikált és magával ragadóan intelligens elektronikus muzsikát játszó figurák, itt viszont könyörtelenül visszamentek ősemberbe, aminek kétségkívül megvolt a maga hatásfoka, de ez mindenféle narkotikumok és szeszek nélkül, a langyos tej ízét egy pillanatra megint a számban érezve viszont aggasztóan és kiábrándítóan kevés volt.

Fotók: instagram.com/bajtai