Miért bízunk meg idegenekben és miért számít mindenki véleménye az Instagramon?

Nem véletlen, hogy a közösségi médiában is csak a legtökéletesebb tartalmainkat osztjuk meg. Rettegünk attól, mi van, ha valami az embereknek nem tetszik, és aztán kapjuk az ívet. De kiknek adunk ténylegesen a véleményére, és kik azok, akikét el kell engednünk?

Általánosságban meg akarunk felelni

Sokunkra igaz, hogy szeretnénk megfelelni a környezetünknek, és sajnos a közösségi média online térhódításával ez a hajlamunk csak nőtt az elmúlt évek során, fogalmazhatunk úgy is, hogy súlyosabb, rosszabb lett. Olyan emberek véleményére kezdtünk adni és fókuszálni, akik követnek bennünket, de semmit nem tudnak rólunk, valójában idegenek, akiket érdekel a magánéletünk, a fantasztikusnak gondolt mindennapjaink. Közben azon értékes személyek tanácsai és kritikája, akiknek gondolatai ténylegesen hozzánk tehetnének valamit - például a családunk, a barátaink, a kollégáink, a szerelmünk -, valahogy elvesznek a süllyesztőben.

Szerintem a probléma alapvetően ott kezdődik, hogy magunknak nem bírunk megfelelni, ezért másoktól várjuk a visszacsatolást, hogy önigazolást nyerjünk bizonyos dolgokkal, tulajdonságokkal kapcsolatban. Ez utóbbival csak az a probléma, hogy a social platformokon a feedbacket nagyon gyorsan, szinte percek/órák leforgása alatt megkapjuk, onnantól pedig már nem érdekes az egész, mert hamar kielégülünk a közösségi média felületein. Posztolunk egy képet, tartalmat, amiről gondoljuk - vagy legalábbis reméljük -, hogy imádni fogják a többiek, kapunk pár lájkot (legyen az 100 vagy 100 ezer, gyakorlatilag az utóhatás aspektusából nézve tök mindegy), és a folyamat véget is ért. Arra a kis rövid időintervallumra, amíg izgalmas volt ez a feltöltés-konstatálás-visszajelzés hármas projekt boldogabbnak érezzük magunkat, hiszen megsimogattuk az egónkat, bekövetkezett a katarzis, de utána ugyanúgy visszakanyarodunk a kiinduló status quóhoz: nyomorultul érezzük magunkat, mert amíg imádtak minket, addig hittük, hogy kvázi értékesek és érdekesek vagyunk. És itt megint jön a téma fő vezérgondolata, hogy miért foglalkozunk ennyire mélyen olyan emberek véleményével, akiket sosem láttunk, akiket nem ismerünk, akiknek bejegyzéseit naponta görgetjük ugyan fél szemmel az Instagramon, de igazából fogalmunk sincs, kikkel van dolgunk.

A közösségi média a szeretőnk

Nem véletlenül mondják, hogy amit nem töltesz fel az Instagramra, az meg sem történt. Muszáj, hogy napi rendszerességgel (vagy akár sűrűbb periodicitással) tájékoztasd a követőidet arról, mit reggeliztél, hol ebédeltél, hova utaztál, edzettél-e és ezekhez hasonló információk. Álszentek lennénk egyébként, ha azt mondanánk, hogy mi nem foglalkozunk ilyen dolgokkal vagy nem posztolunk a felsoroltak egyikéről sem. Nem az a baj, hogy az olyan platformokat, mint az Insta digitális naplóként kezeljük, hiszen folyamatosan emlékeket gyűjtünk, amikre remek visszatekinteni. Azzal sincs probléma, hogy ezeket az emlékeket, élményeket megosztjuk az ismerőseinkkel az online térben, hiszen valószínűleg büszkék vagyunk azokra a pozitív tapasztalatokra. A gond inkább azzal van szerintem - kapcsolódva az eredeti témafelvetéshez és gondolatmenethez -, hogy a virtuális életünkben túl könnyen bízunk meg ismeretlenekben, akiknek - ahogy fentebb említettük - nagyon számít a véleménye számunkra. Nemrég elolvastam Yvonne Dederick könyvét, ő zseniálisan megfogalmazta, hogyan viselkedünk a közösségi médiában. Azt írta, mindenkinek van egy "avatárja", vagyis egy olyan online énje, amit mutat a többiek felé és amilyen lenni szeretne. Ez viszont sajnos vagy nem sajnos gyakran nem függ össze a valódi személyiséggel, mert egy tökéletesített képet kapunk a hitelesség helyett.

A social media tulajdonképpen a szeretőnk. A valódi életünk az, amivel természetes módon foglalkozunk napi szinten, viszont állandóan, konstans elcsábulunk, mert úgy érezzük, az izgalmakat, a vérpezsdítő infókat és részleteket a többiek életéről vagy az önmagunkhoz kötődő visszajelzésünket illetően mégis inkább az interneten kapjuk meg - nagyon csúnyán és egyáltalán nem nőiesen fogalmazva az Instagramra járunk figyelemért kéjenckedni.

Hatalmas a verseny

Ha belegondolunk, a közösségi médiában való létezés nagyon fárasztó tud lenni. Persze megint tisztelet és minden más azoknak a kivételeknek, akik tényleg el tudnak vonatkoztatni az álszent világtól, de azért ha őszinték akarunk maradni, ez a ritkább verzió. A gyakori az, hogy állandó kontentkényszerben vagyunk, mert félünk, hogy ha nem posztolunk valamiről, akkor az emberek elveszítik irántunk az érdeklődésüket, ez pedig már negatív kritika.

A közösségi médiában minden felhasználóval versenyeznünk kell, tulajdonképpen az egész világgal - ki a szebb, az okosabb, kinek mutat jobban az oldala, kinek megy jobban a vállalkozása, ki rendelkezik több követővel és persze ki kapja a legtöbb lájkot. Ezek elsőre nem tűnnek komolynak, de súlyos terheket róhatnak a mentális egészségünkre.

Kinek a véleménye számít igazán?

Közhely, de attól még az élet egyik legnagyobb igazsága, hogy nem kell mindenkinek megfelelnünk - ez egy fárasztó és lehetetlen küldetés, mert mindannyian mások vagyunk, másképp szemlélünk bizonyos dolgokat a világban, és ez így van jól. Nem szükséges, hogy egyformán gondolkodjunk adott témákról, képzeljük el például, mi lenne, ha mindenki ugyanazt a munkát, pasit, nőt, autót vagy várost tartaná a legszebbnek, legtökéletesebbnek! Káosz alakulna ki.

Nem probléma, ha adunk mások véleményére - főleg akkor, ha olyanokéról van szó, akik építeni akarnak bennünket, akiktől tanulhatunk, és akiknek gondolatai rentábilisak lehetnek a személyiségfejlődésünkre nézve. De vajon kell-e foglalkoznunk idegenek kritikáival, és ha igen, hol van az a pont, amikor azt mondjuk, elég volt? A közösségi médiában mindenki mindenkinek barátja - mivel egy nagy egységről van szó, és gyakorlatilag bárki bárkit követhet, lájkolhat, véleményezhet, még inkább úgy érezzük, hogy ismerjük azokat az embereket, felhasználókat, akikkel ott kapcsolatban állunk, vagy csak monitorozzuk egymás mindennapjait. Nem állítjuk, hogy senki tanácsa nem figyelemre érdemes, hiszen akadnak az online térben ezeken a platformokon is borzasztóan intelligens és motiváló szereplők, akik megintcsak építeni képesek minket hosszútávon. Előfordulnak azonban szép számmal olyanok is, akik az ellentábort képviselik, és akikre lehet, hogy százezrek néznek fel, de igazából nem adnak hozzá semmit a személyes jólétünkhöz, sem érzelmi, sem kognitív síkon.

Alapvetően sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lehetnénk, ha csak azoknak a véleményére adnánk, akik a közvetlen környezetünk halmazát képezik. A családunk, a legközelebbi hozzátartozóink, a párunk, a barátaink, kollégáink és egy külső kör, amit talán a legokosabban kell kialakítani. Utóbbiba tartoznak az olyan ismerőseink, akikkel lehet, hogy nem tartjuk a kapcsolatot napi szinten, nem járunk össze grillezni vagy kosármeccsre, viszont egy kávé mellett szívesen beszélgetünk velük és osztozunk az értékes gondolatokon. Ők azok, akiknek még célszerű a tanácsait is megfontolni, mert bizonyos területeken jártasabbak lehetnek nálunk, ezáltal pedig új ismeretekre tehetünk szert, vagy csak az élet nagy dolgait érthetjük meg a segítségükkel egy kicsit egyszerűbben. Nekem például jó pár ilyen személy van az életemben, akikkel egyébként az Instagramon tartom jobbára a kapcsolatot. Követjük egymást, követem őket, mert okos dolgokra világítanak rá nap mint nap, amik engem érdekelnek. Szokták mondani a bölcsek, hogy jó, ha az évek előrehaladtával (mondjuk mire elérjük a 30-at) kipucoljuk a körülöttünk lévők listáját. Csúnyán hangzik, de el kell engednünk az olyanokat, akik mérgezik a mentális egészségünket, akik negatívan hatnak a mindennapjainkra és úgy általában a közérzetünkre. Nem baj, ha megválogatod a külső kört. Ennyi idős korodra a legszerencsésebb forgatókönyv szerint az igaz barátaid és a párod már úgyis ott lesznek, a családod pedig adott.

Sokat görcsölünk

A közösségi médiában a szabadságunkat mi határozzuk meg. Eldöntjük, milyen jellegű tartalmakat szeretnénk megosztani, mennyire mélyen akarjuk kiteregetni a magánéletünket, milyen szinten adunk ki személyes, nagyon privát, már-már intim jellegű adatokat. Ennél a témánál is az a baj, hogy mostanában a hitelesség teljes hiánya (jobb esetben csak részleges) mutatkozik azzal kapcsolatban, milyenek vagyunk az online térben. Ha mindenki a valódi énjét mutatná, az túl őszinte és nyers lenne, minden cukormáz és FaceApp nélkül, hazugságok és olyan szerepek mímelését nélkülöző terep, ami sajnos így 2020-ban ismeretlen és ingoványos talaj, ha például az Instagramról van szó. Ebben biztosan közrejátszik az, hogy a platform az elmúlt években nem csupán digitális napló lett, hanem ugyebár üzleti felület is, ahol a vállalkozások szárnyalhatnak egy plusz marketing opciónak hála.

Nagyon sokat görcsölünk a mindennapokban azon, hogy milyen kontent kerüljön ki a közösségi médiába, de nem azért, mert annyira igényeset szeretnénk, hanem mert azt nézzük, melyiket hogyan tudnánk manipulálni, hogy még eladhatóbb legyen a többieknek - az idegeneknek, akiknek a véleménye számít, pedig csak lájkokban érkezik és üres hozzászólásokban. Mi lenne, ha egyszerűen csak elengednénk azt a fixa ideát, hogy mindenkinek tetszenünk kell és mindenkinek meg kell felelnünk? Ha az összes ember véleményére adnánk, soha nem lennénk boldogok, mert mások örömét így előbbre helyeznénk a sajátunk rovására. Ez rendben van egy önzetlenül működő párkapcsolatban vagy egyéb szoros kapcsolati formában, de az Instagramon nincs helye az ilyen komolynak titulált, de álszent kötődéseknek olyanokhoz, akiket nem is ismerünk.

A véleményvezérek szerepe az egyenletben

Tisztázni szeretném, hogy a következőkben nem védeni vagy támadni szeretném az influenszer bázist. Az a tapasztalatom, hogy a véleményvezéreknek talán még nehezebb a feladatuk a megfelelési görbét nézve, mint az "átlag Instásoknak". Ha követnek téged például több mint 100 ezren, akkor akarva-akaratlanul egy idő után úgy kell érezned, hogy felelősséggel tartozol azért, amit leírsz, kimondasz, posztolsz a közösségi platformokon, hiszen akik rád naponta kíváncsiak, valószínűleg nem csak a szép fotóid után érdeklődnek, hanem a személyiséged iránt is, ne adj' isten hallgatnak a tippjeidre, tanácsaidra és meg is fogadják azokat. Persze ez is mocsaras talaj, mert nem mindegy, hogy milyen mélységű témákat taglalsz az oldaladon - ha egy önbarnításhoz adsz tanácsot, az nem akkora horderejű, mintha életvezetési gondolatokkal vagy például egészségügyi infókkal árasztod el a követőidet. Nyilván a felelősség oda-vissza működik, hiszen az egy dolog, hogy te kiadod az információmorzsát a feladó személyében, de a vevőnek is el kell tudni döntenie, hogy miként használja fel a kapott üzenetet - ez egy egyszerű kommunikációs modell.

Visszakanyarodva az eredeti témához: az influenszereken olyan szempontból nagyobb a nyomás, ha a megfelelésről van szó, hogy a követőik egy idő után megszokják a tőlük származó kontentet, ami szimpatikus számukra, a jövőben pedig el is várják azt. Ebből kifolyólag a véleményvezéreknek fontos a követőik visszajelzése, hiszen aki nagyban tolja az ipart, az gyakorlatilag belőlük él.

Akkor kire is hallgassunk?

Összefoglalva: egyedül mi határozzuk meg és döntjük el, milyen közösség alapján definiáljuk magunkat. Ha úgy döntünk, hogy az egész világnak meg akarunk felelni, mert érdekel minket a szomszéd és az ötezredik Instagram-követőnk kritikája is, az szívünk joga. De ne felejtsük el, hogy úgy is dönthetünk, hogy csak a számunkra a való életben és a mindennapokban igazán jelen lévő, értékes személyek gondolataira figyelünk oda, a többi közel nyolcmilliárdét pedig elengedjük.

Fotó, leadfotó: 123rf

Oldalak

Szólj hozzá Te is!