Kényelmi bölcsiztetés?
Egyre nagyobb számban jelennek meg olyan írások, amelyek valós gyermeknevelési problémákra világítanak rá. Ugyanakkor egy-egy hangzatos címet követően óvatosan pörget tovább az érdeklődő szülő, nehogy rajta is karcoljon egyet az éle. Mert belekerülhetnek a merítésbe vétlen szülők is, akiknek a motivációja lényegesen más volt, illetve árnyaltabb, mint amire az írás hivatkozik, de „a tett” mégis csak azonos. Így voltam ezzel én is, miután azt írták, hogy a bölcsőde csakis a szükséges rossz lehet, aminek a gyerek fizeti meg az árát.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Sosem gondoltam volna, hogy majd mi is bölcsizni fogunk. Igaz, hogy nagyon sok mindent nem gondoltam, mielőtt testközelbe nem került a saját gyerekem. Például azt sem, hogy nem egy kertes házban fogjuk tölteni az első éveket egy nagymama teljes körű asszisztálása mellett, amiben mi felnőttünk. Érdemes felismerni, hogy a saját családi mintáink is könnyen nyomasztóvá válhatnak, ha egy merőben más élethelyzetben igyekszünk megfelelni nekik.
Tény, hogy 100 százalékig biztosat nem tudhatok. Ha a bölcsőde valóban mély sérüléseket okozott a gyerekem lelkében, meglehet, hogy nem fog minden összefüggés kirajzolódni előttem az elkövetkezendő évek során. Viszont azt tudhatom, hogy gorombaság ebben a növekvő számú nukleáris családokból álló időkben a gyermek szocializációjának szükségszerűen következő szintjét még mindig és kizárólag a nagycsaládi körben eltöltött időben meghatározni – és az attól lehetőségeiben eltérőt elítélni. Legyen akár mentális, akár anyagi szükségre adott válasz a jó bölcsőde.
„Lehet, azért ilyen anyás, mert mindig csak velem van?”
Akkor már egy éve külföldön éltünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Sok volt a nonstop együttlét. Bébiszitterrel próbáltam heti két-három órára kiváltani magam, de csak pár hétig működött más okok miatt. Elbizonytalanodtam attól a pánikszerű kötődéstől is, amit a második születésnapja körül tapasztaltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez majd lecseng, úgyhogy gyorsan bölcsikereséssel kezdtem az új évet, hogy elébe menjek annak, ami kezdett már mumussá nőni a szívemben.
„Lehet, azért ilyen anyás, mert mindig csak velem van? Ha itthon élnénk, biztos már órákra ráhagynám a nagymamára! Mi lesz majd ovikezdéskor?!”
Megérünk mindenre, mire eljön az ideje
Persze úgy hagyott alább az aggodalmam, ahogy a fiam szeparációs szorongása enyhült. (Utólag tudtam csak beazonosítani ezt a fejlődési folyamatot.) A tél nehézkességét is levetettük a kabátok, overallok súlyával együtt, ahogy beköszöntött a tavasz. Öröm volt együtt menni ide-oda, programokat szerveztünk a kispajtásokkal. Nem éreztem már olyan égetőnek azt a bölcsikezdést. Így van ez, ha az ember legalább a lehetőségét megteremti a változásnak.
Ha meg tudjuk találni a számunkra legelfogadhatóbb módját az elválásnak térben és időben, akkor ebben nem sok szomorkodnivaló van. Sőt! Egy újabb színtérrel gazdagodik az életünk, ahol új élmények, tapasztalatok várnak mindannyiunkat.
Félelmeink a beszoktatás körül
Ahogy minden gyerek más, úgy a szülők is és az intézményi keretek is különbözhetnek, de a helyzet abban egészen hasonlatos lehet, hogy ez a szülőségünk első nagy próbája, amikor megmérettetik mindaz, amit eddig a batyujukba tettünk.
Ha mélyre megyünk, ettől olyan rémisztő, nem igaz? Egy halom kétség tódul elő belőlünk: megérett már rá? Hogy fogunk elválni? Mi lesz, ha nem tudja elmondani, ha baja van? Ha valaki bántja? Ellesz majd nélkülem is?
A kétségeink egy részére majd az intézmény adja meg a választ, illetve a megoldást, viszont lesz, amit nekünk kellene felszámolni magunkban, hogy ne torlaszoljuk el vele a bejáratot.
Nálam egy nagy félsszel indult az egész
A barátnőmnek majd’ megszakadt a szíve, hogy óvodába kell küldenie a háromévesét. Próbáltam a közösség nyújtotta előnyökkel biztatni, de valójában el sem tudtam képzelni, hogy a karomban gügyörésző egyévesemtől majd nekem is el kell köszönni egy reggel. Hogy lesz egy időszak a napjában, amiben már nem leszek jelen. De mire eljött az ideje, már egy két és fél éves járó, félig-meddig beszélő, érdeklődő kisembert engedtem el.
Ezt a távot nem tudtam belátni érzelmileg sem, de most már erősít a meggyőződés – a tinikor felé közeledve –, hogy tényleg mindennek eljön az ideje. Megérünk az elengedésre lépésről lépésre. Ahogy arra is, hogy alkalmazkodni tudjunk egy adott élethelyzethez. Mert minden mumus megszelídíthető, ha átgondoltan, türelemmel és szívvel fordulunk felé. Ezért is szenteltem egy teljes fejezetet a békés bölcsődei és óvodai beszoktatásnak a Nekünk Bevált könyvben.
Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire nem voltam részese a barátnőm első várandósságának, amikor mellőlem is lemorzsolódtak a többiek pár évvel később. Második babájának híre sokkal jobban megérintett, hiszen addigra nekem is volt már egy fiam. Én is megtapasztaltam az első hónapok érzelmi hullámait. Megértettem, hogy lehet egyszerre boldognak és kétségbeesettnek lenni. Üresnek és teljesnek, békésnek, majd ingerültnek, fakónak és sokszínűnek. Megfosztottnak és leggazdagabbnak, mert az anyaság óriási formáló erő az életünkben. Ami a kapcsolatainkra is kihat.
Fotó: 123rf.com, Blazsekné Farkas Anikó - Pöttyös Portrék
Oldalak
Hirdetés
