„Normális vagy, kisfiam?!” avagy, hogyan kezeljük a gyermekünk robbanékonyságát?

Többféle szcenáriót láttunk már arra, hogyan próbálja kezelni a szülő a gyermeke robbanékonyságát. A gyerek kitör, mint a vulkán. A szülő összerezzen a váratlan hanghatástól, amin önkéntelenül még hangosabban próbál úrrá lenni: „Normális vagy, kisfiam?!”, vagy „A frászt hoztad rám!”, és elzavarja a gyereket. Vagy az önkéntelen reakció egészen másra sarkallja: „Jajj, mi történt, mi a baj, kicsikém?” – esedezve közelít, esetleg megfutamodik: „Én erre nem vagyok kíváncsi!” – és elhagyja a szobát. Egyikért sem tudom hibáztatni a szülőt, de mindannyiunkat ösztönözném a következő lépés tudatos megválasztására, kialakítására és begyakorlására.

Tudnunk kell, hogy a gyerek robbanékonysága valamiféle mélyebb félelemről árulkodik, amivel nem boldogul egyedül, ettől válik ingataggá, robbanékonnyá, akár bántóvá.¹ A gyerek viselkedésének büntetése helyett sokkal előbbre mutató azzal foglalkoznunk, hogy mi bánthatja őt?

A „szenzorosságtól” a rossz családi mintákig

A lehetséges okok közül legalább kilencet nevesít Dr. Markham pszichológus, mielőtt rátérne arra, hogy mit javasol tenni.² Az eltérő okok mindenképpen segítségünkre lehetnek a gyerek megértésében és információt adnak az esetleges kiegészítő terápiák szükségességét illetően. Ugyanakkor sokatmondó, ahogy a neves szakember sem tesz lényegi különbséget aközött, hogyan kellene bánni például az érzékszervi integrációs zavar miatt túlterhelt, azaz „szenzoros” gyerekkel, a robbanékony szülők gyerekével vagy az érzelemszabályozásban elmaradt fejlődésű gyermekkel ilyen esetben. Mert azon túl, hogy a megértés hamar kifogja a szelet a saját indulatunk mögül („Mi az, hogy így felcsattan ez a gyerek?!”), a lényegre irányítja a figyelmünket: mindegyikük elemi szükséglete a szeretet. Főleg olyankor, amikor nehezünkre esik éreztetni velük...

Szeretet, mint elfogadás

Nem minden felnőtt fogadja el, hogy a világunk bizony sokkal árnyaltabb és bonyolultabb annál, mint hogy rossz és jó gyerekként kategorizálhatnánk a csemetéinket. A robbanékony gyereket nem intézhetjük el annyival, hogy ez egy rossz gyerek. Látnunk kell, hogy ő egy nehézséggel küzdő gyerek, különben irtó messze járunk a valóságtól, egyúttal attól, hogy érdemben hatással lehessünk a viselkedésére. „Elfogadom, hogy megbántottalak...” „Elfogadom, hogy rossz mintát mutattam neked...” „Elfogadom, hogy más ütemben fejlődsz...” „Elfogadom a nehéz érzéseidet...” – talán valami ilyesmivel kezdődhetne a belső monológunk, ami a helyzet elfogadása által felnyitja a szemünket az igazi szülői feladatra.

Szeretet, mint határszabás

Nincsenek könnyű helyzetben az ellentmondást nem tűrő szülői szerepről újonnan leváló szülők a tekintetben, hogy hogyan legyenek elfogadók, szeretetteljesek, ugyanakkor milyen eszközökkel szabjanak határt a gyermeknek. Legtöbbünk előtt nincs követendő szülői minta ebben, sőt, jobbára annak ellenkezőjére van, ahogyan cselekedni szeretnénk. Mint minden átalakulást, ezt is egy folyamatnak látom: külső és bennünk zajló táncnak, amit hol elvétünk, hol ösztönösen jó irányba mozdulunk. Arra viszont érdemes odafigyelnünk – ami a leghangosabb kritikája szokott lenni „az empatikus gyermeknevelésnek” –, hogy a bántástól való félelmünkben (akár gyermekkori sérelmeink miatt) tudattalanul elmulasztunk határokat szabni a saját gyermekünknek. Olyannyira igyekszünk kerülni a nyílt összetűzéseket, hogy az elfogadásból megalkuvás lesz, az empátiából engedékenység, a tudatosságból „helikopterkedés”.

Meglehet, pont azért kerüljük a konfliktusokat, mert frusztráló volt azzal szembesülni, amit korábban kihozott belőlünk egy-egy ilyen szituáció. Mégis fontos tudnunk, hogy a gyerek robbanékonysága a biztonságos határok hiányára is visszavezethető. Kétségtelen, hogy a gyerekek szeretik az önrendelkezést, de szükséges tudniuk, hogy mi biztonságban tartjuk őket nemcsak a külvilágtól, hanem a saját dühüktől és feszültségüktől. Azaz határt szabunk, hogy ne tegyenek kárt másban, visszajelezzük a nem elfogadható szavakat és megnyilvánulásokat, és segítő szándékkal tanítgatjuk a „hogyant”. Ahogy mi rendelkezünk a napirendről is, mert nekünk van fejlett időérzékünk és rálátásunk arra, hogyan képes a fejlődésben lévő szervezet a tőle telhető legjobbat nyújtani másnap.

Szeretet, mint fejlődés

Fejlődés vagy átalakulás, esetleg kibontakozás – nekem mindhárom tetszik annak kifejezésére, ami velünk történik a szülői létben. Van, amiben egyértelműen fejlődnünk kell, hiszen korábban nem tapasztalt szituációkat kell megértenünk és kezelnünk. Tanulás ez önmagunkról és a gyermekeinkről. Például, hogy mi lehet az oka a gyermek robbanékonyságának.

Van, amiben pedig átalakulásra van szükség, akár szemléletben, akár egy-egy viselkedési mintánkban. Sokszor annyira nyilvánvaló az összefüggés a gyerek viselkedése és a miénk között, hogy képtelenek vagyunk észrevenni. Ha mi is ugyanúgy felcsattanunk, hogyan várhatnánk el a gyerektől, hogy ő másként tegyen? És aztán van egy csomó kincsünk, ami ott van bennünk arra várva, hogy megajándékozzuk velük a gyerekeinket. Valakiből egy csodás mesélő bontakozik ki, míg a másikunk egy valóságos képzőművészként foglalkoztatja a gyerekeket, vagy a humorérzékét tudja kamatoztatni a szülői feladatokban. Vagy, adott esetben a saját robbanékonyságára gyógyírt keresve egy sokkal békésebb én kibontakoztatásával lesz a gyereknek támasza.

Szeretet, mint újrakapcsolódás

Gyakori, hogy a kihívást jelentő gyermek szülőjeként elönt a bűntudat, „Hiszen ha jobb szülők lennénk, ő is jobb gyerek tudna lenni!” Talán dühösek vagyunk, amiért olyan módon viselkedett, amiért fiatal korunkban minket megbüntettek volna. Talán tehetetlennek és reménytelennek érezzük magunkat. Mindezek az érzések éket vernek közénk. Elhomályosítják a róla alkotott képünket. Ezek miatt nem tudunk szeretetteljesek és nyugodtak lenni vele, a megfelelő határok felállításáról nem is beszélve. Ekkor szükségünk lehet valakire, akinek elmondhatjuk – kimondhatjuk – ezeket a nehéz érzéseket anélkül, hogy elítélnének miatta. Ezt követően pedig meg kell ragadnunk minden olyan módszert és lehetőséget, ami a gyerekünkkel való jó kapcsolatra segít összpontosítani. A hozzá fűződő pozitív érzéseinkre. Dr. Markham javasolja, akár kezdjük el tudatosan leírni, feljegyezni a gyerek értékeit, számunkra kedves tulajdonságait, gesztusait, hogy újra meglássuk a kihívást jelentő viselkedésének a másik oldalát is. Mert ahhoz fogunk tudni újra kapcsolódni, azt megszólítani – ehhez viszont nem szabad szem elől tévesztenünk.

^1,2Forrás: https://www.ahaparenting.com/read/6-year-old-with-explosive-temper

Fotók: 123rf.com