FemAnyu: "Neked szól ez az írás, ha belőled is eltűnt a bátorság!"

A húszas éveink küszöbén az életünkön, a vágyainkon, a körülöttünk lévőkön elmélkedtünk. Magvas gondolatainkat titkos naplóban vezettük, miközben szerteszét szórtuk azt a sok csillámos energiát az univerzumba, amit olyankor éreztünk – Y-generáció fel a kezekkel! – Annak rendje és módja szerint óriási jelentőséget tulajdonítottunk önmagunknak és annak, hogy hatással legyünk az életünk minden területére. Aztán megszületett az első gyerekünk, és frontálisan ütköztünk az egónkkal. Neked szól ez az írás, ha közben belőled is eltűnt a bátorság.

Eleinte sokszor tomboltam belül — aztán kívül is —, hogy más valaki igényei mentén élem a napokat. Napokat! Már nem emlegettem egyben az egész életet, mert csak napokat láttam egybefűzve, hol összefolyva, egyiket a másik után, rázoomolva minden apró pillanatra. Minek ide notesz, naptár?! Hiszen nem a holnapról szólt a most, hogy akkor majd mi lesz, merre leszek, mégis soha ennyire nem szólt a jövőnek minden egyes mondatom, ölelésem. Bámulatos ellentmondás!

Lassanként megértettem, hogy tudatosságra neveltek a korábbi évek, de az anyasághoz egészen más éberség kell. Ami nem az önérvényesítésre vértez fel, hanem az anyai ösztönre hangol. Az odaadás vezette értő figyelemre, amivel képes leszek lehántani magamról a felesleget, és egyensúlyba hozni magamat ebben az új minőségben.

Egy valamit hiányoltam csak...

Azt a megrendíthetetlen hitet önmagamban – ami nem csak naivitás volt –, elhagytam félúton, a nagy felnőtté válásban. Pedig az vitt mindig egyre messzebb, régen túl a saját határaimon. Utólag összerebbentem a gondolatán is, hogy miket véghez vittem huszonévesen! Egy pillanatig nem haboztam belevágni dolgokba, összehozni embereket, megjelenni, kimondani, felvállalni.

Társadalmi nyomás vagy belső bizonytalanság?

Ennek hiányára akkor döbbentem rá, amikor pár év babázás után újra kiléptem a munka világába. Borzasztó volt úgy érezni, hogy az anyaságom a gyenge pontom. Mert én féltek, aggódom, sietek, gondoskodom és „nem tudom megoldani”, „nem tudom, kire hagyni”, nem vagyok már olyan rugalmas, mint voltam! Jelentőségét vesztette az is, amiért hajtottam. Utolértek hát a volt főnököm szavai – tűnődtem – „Egy nő használhatatlanná válik, miután anya lesz, mert onnantól kezdve már nem érdekli annyira a munkája.”

Az anyaság nem fedősztori

A családos élet óhatatlanul lehorgonyzott, de olyan magasságba is emelt, ahonnan a múlt, a jövő és a jelen kapcsolatának folyamatossága rajzolódott ki. A gyerek jó értelemben eszköz, cél, példa lehet az életünkben ahhoz, hogy fejlődésre, kibontakozásra sarkalljon. Hogy jelentkezzünk a feladatért, ami megszólított. És ne a hibát keressük magunkban vagy a körülményeinkben azért, ha kilógunk a régi képből az új fizimiskánkkal.

Bármiből lehet erőforrás

A bizonytalanság hamar tehetetlenséggé érthet. Én olyankor szoktam sorozatnézéssel elütni az estéimet. Menekülök. Pechemre most egy olyat nézek, ami huszonéves lányok életéről szól egy szerkesztőségben, de jobban érdekel náluk a hatvanas éveiben járó főszerkesztőnő karaktere. Aki egyik este engem is felrázott. „Cuki, ahogy egy tál chipszel az ölemben elérzékenyülök az erőteljes jelenetein amikor kudarcról, bátorságról, a nők kiállásról beszél. De mi tart vissza attól, hogy ezt meg is éljem a valódi életemben?!” – hát így történt, hogy Jacqueline Carlyle és a „Merész csajok” emlékeztettek valami olyanra, amit nem elhagytam, csak megfeledkeztem róla.

Hogyan tápláljuk a bátorságunkat?

Tettekkel. Sokszor csupán egy nagy lufi mindaz, ami visszatart attól, hogy lépéseket tegyünk a céljaink felé. Meglehet, hogy a környezetünk fújta fel. Jóllehet, hogy mi magunk is fújjuk-fújjuk, mert jólesik megpihenni az árnyékában. De ki kell pukkasztanunk, ha már csak szorongunk alatta.

Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire más élethelyzetek adódhatnak. Szűklátókörű az, aki a saját valóságából kiszólva általánosít, most mégis megkockáztatom elcsípni ezt az érzést, amiben annyian osztozunk, mégsem jut nekünk belőle kevesebb, amíg tápláljuk. Ez a kudarctól való félelmünk. Mind tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy örömtelen az az élet, amiben folyton visszakozunk.

Leadfotó: 123RF.com Fotó: Fekete Imola