„Volt-e olyan, hogy a gyereknevelésben nem értettetek egyet a férjeddel, és ha igen, hogyan oldottátok ezt meg?”
Á, dehogy! Mi mindenben egyet értettünk! – amíg meg nem született a fiunk. Hogy azután mi történt, arról is meséltem az Országos Könyvtári Napok keretében tartott könyvbemutatóm alkalmával. Most veletek is megosztok erről pár gondoltatot.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Amíg pocakban volt a fiunk, addig tényleg egyetértettünk olyanokban, hogy a kiságy jó messze legyen majd az ágyunktól (értsd 5 lépésnyire, mert kicsi volt a hálónk és egyben nappalink), meg mi nem fogjuk ringatni, egyből az ágyába szoktatjuk. És persze a mi gyerekünk hisztizni sem fog. Aztán világra jött közénk ez a kicsi élet, és rávilágított a különbözőségeinkre is. A tényre, hogy más családban szocializálódtunk, más mintákat hoztunk magunkkal, amik alapján reagálunk egy helyzetben. Róla kiderült, hogy mélyen sokkal konzervatívabb, mint azt magáról hitte. Rólam pedig, hogy sokkal odaadóbb is tudok lenni, mint azt magamról hittem.
![gyereknevelés, femanyu, család, házasság, férj, feleség](/sites/default/files/images2021/hazassag_vita_123rf.webp ""Róla kiderült, hogy mélyen sokkal konzervatívabb, mint azt magáról hitte."")
Kinek nehezebb, kinek kell a segítség, kinek mi a feladata a családban?
Semmiféle relációjelet nem találtam aközött, hogy a gályázó apának nehezebb-e vagy nekem, a 0-24 órázó anyának? Arra jutottam, hogy nincs helye ennek a kérdésnek egy párkapcsolatban. Hiszen mindkét félnek megvan a maga igaza – sérelme, öröme, sikere és kudarca –, de amíg ezt nem ismerjük el egymás előtt, addig a meg nem értettség súlyos terhe ül az otthonunkra.
Ekörül gyűrűztek be az első olyan konfliktusaink, amik során komolyan meg tudtuk bántani a másikat. Utólag úgy látom, hogy nemcsak az életkorunktól, de a habitusunktól is függ, hogy újdonsült szülőként mennyire gördülékenyen találjuk meg önmagunkat egy addig ismeretlen szerepben.
Az első érdemi változás azután történt nálunk, hogy sértődés és harag helyett meg tudtam fogalmazni, hogy mi a bajom, amikor azt mondja, hogy „besegít” azzal, hogy átveszi tőlem a fiát. Rájöttem, hogy számomra a segítség szó azt üzente, hogy nem jól látom el a feladatomat, ezért nekem „be kell segíteni”. Csak ezután láttam meg, hogy mi is zavar ebben valójában: miért nem AKAR időt tölteni a babával csak úgy?! – ezen a ponton sok megértésre és elfogadásra, támogatásra volt szükségünk egymástól, mire kibogoztuk magunkban, hogy hogy is vagyunk mi a szülőségünkben. Bizony jól jött a külső segítség is hozzá, mert úgy támogatni a másikat, hogy közben te magad is billegsz – nekünk nem jött össze. De erre jó a terápia. És ez most egészen úgy hangzott, mintha minden megoldódott volna egy csapásra. Pedig nem.
![gyereknevelés, femanyu, család, házasság, férj, feleség](/sites/default/files/images2021/hazassag_terapia_123rf.webp ""Csak ezután láttam meg, hogy mi is zavar ebben valójában: miért nem AKAR időt tölteni a babával csak úgy?!"")
Tegyük témává a fontos dolgokat!
Szóval vannak az egyéni „fejlődnivalók” és aztán vannak az összeegyeztetni valók. Nekünk az vált be, hogy témává tesszük, ami valamiért fontos nekünk és/vagy amiben rendszerint elbukunk, mint szülők. Vagyis visszatérünk egy-egy helyzetre akkor, amikor van rá időnk. Pontosabban szakítunk rá időt, mert más különben nem volna. Erre lehet úgy tekinteni, hogy benne van a szülői munkaköri leírásunkban.
Hamar nyilvánvalóvá vált a lelkesedésem a gyermekpszichológiai cikkek és tanulmányok iránt, ahogy az is, hogy a férjem nem ezeket fogja bújni szabadidejében. Nekem kell megosztani vele a lényeget, különben nem fogja érteni, se elfogadni, hogy mi zajlik otthon. Hogy miért mondom azt, hogy nem verünk a gyerek kezére, mert ledobja az ételt vagy megfog valamit, amit szerintünk nem szabadna. És miért nem küldjük majd a sarokba, nem szabunk ki rá büntetést, nincs atyai pofon, se anyai lelki presszúra. Jellemzően a fegyelmezés az a témakör, amiben muszáj frissíteni a háttérinformációkat ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a büntető-jutalmazó szülő hálátlan szerepét.
Muszáj-e mindenben egyetértenünk?
Mi már abban sem értettünk egyet, hogy a gyerek előtt lehet-e nem egyetértenünk. Arra alapozva, hogy a gyerek úgyis leveszi az igazi érzéseinket – így azt is, hogy ha valamelyikünk éppen egyetértést színlel a másikkal –, meg arra gondolva, hogy példát mutatunk, ahogyan két eltérő véleményt próbálunk közelíteni, bennem az a meggyőződés alakult ki, hogy szükségtelen szülői „egységfrontot” képezni a gyerek előtt. Amíg ez nem azt jelenti, hogy a gyerek feje fölött vagdalkozunk. Ha csak arra volnánk képesek, mert egy halom feszültséget hoztunk magunkkal az életünk más területeiről, akkor valóban bölcsebb nem a gyerek előtt rendezni a sorainkat. Olyankor tényleg csak kettőnkre tartozik, hogy mi is zajlik bennünk.
![gyereknevelés, femanyu, család, házasság, férj, feleség](/sites/default/files/images2021/hazassag_vita_123rf_2.webp ""Bennem az a meggyőződés alakult ki, hogy szükségtelen szülői „egységfrontot” képezni a gyerek előtt"")
És mi lesz a szülői tekintéllyel?
Bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy elszakad a cérna, nem tudunk mérlegelni és igazságtalanul bánnánk a gyerekünkkel. A szülői „egységfront” ebben az esetben is káros, akár egy háttérben meghúzódó anya vagy félrevonuló apa közreműködésével. A józanabbik fél muszáj fellépjen nemcsak a gyerek, de tulajdonképpen az önmagából kikelt szülőtársa védelmében is, hogy megóvja attól, hogy meggondolatlanul cselekedjen. Természetesen mindenkinek magáért kell vállalnia a felelősséget, de azt hiszem, hogy a terhelt időszakokban ez meg a szülői szövetség része. Akár konfrontáció árán. „Borzasztó feldúlt vagy, amit megértek, de nem beszélhetsz így a gyerekünkkel.” „Várj csak, kezded nagyon elragadtatni magad! Mi lenne, ha innentől átvenném a fürdetést, te meg majd mesélsz neki?” Meglehet, hogy a másik ettől úgy érzi, hogy csorbult a tekintélye, de jóllehet, hogy annál fontosabb maradt épségben: a gyerek önbecsülése.
Ibola! Obasol nekem? – dünnyögte a három éves kislány, és akkorát szívott a nóziján, amitől minden felnőtt rövidzárlatot kapna. Nem is tudom, van-e ennél baljósabb hang. „Ne, nem szabad visszaszívni, mert arcüreggyulladásod lesz!” – kiáltunk olyankor a röptében szétnyitott zsebkendővel a kezünkben, amit azonnal a gyerek orrára tapasztunk, hogy „most fújd!” – Zzzzfffffsssz – És ő megint megszívja.
Fotó: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
