„Anya, de haza tudjuk vinni, belefér a zsebembe.”

Apró lépteket őrizve annyira összezsugorodik a szülők fókusza is, hogy láthatóvá válnak a kicsi bogarak, icipici kavicsok és eltaposott rágógumik is. Hétköznapi hőseink az utcaseprők, a kukásautóból integető bácsik, a rendőrök, a tűzoltók és az építőmunkások, akiket mi bámulunk meg.

Amint kinyílik a babának a világ, mind ott találjuk magunkat egy-egy építkezés mellett. Később már akkor is kiszúrjuk „a helyi látványosságokat”, ha nincs is velünk a gyerek. Az elvetemültebbjei ilyenkor fotót készítenek, hogy később megmutassák neki. (Jelen!) Aztán már csak azt vesszük észre, hogy simán elsétálnak egy markoló mellett. Mi történt? Észrevétlenül átértek a gyermeki világból a miénkbe. Épp úgy, ahogy ingó totyogósból pár hét vagy nap leforgása alatt menetirányba álltak. Azt hittük, sose felejtjük el azt a napot, de évek múltán ki tudná már megmondani, hogy mikor is volt pontosan? Csak a pillanatot őrizzük, meg az édes sztorikat, amiket annyiszor elmeséltetnek velünk, hogy már saját emlékképekként élnek tovább bennük.

Pillanatok, amik velünk maradnak

Például, hogy reggeli rituáléként végignéztünk a villogó-zörgő „Kákúúúmat!”, amint elhaladt az ablakunk alatt – a fiam első komolyabb játéka is egy kukásautó volt. Még megvan! Vagy amikor negyed órával előbb indultunk bölcsibe, csak mert útbaesett egy útfelújítás. Szépen megette a kis pogácsáját a babakocsiban ülve – reggeli pipa –, és nem egy céges e-mail, blogposzt íródott telefonon, amíg a szemközti kerítésnél dekkoltam.

Meg olyan is volt – ezt csak nektek mesélem már –, hogy éppen hátrafordultam egy öblös hangú autó hallatán, és mint a filmekben, föllebbent a szoknyám, hajamba fújt a szél, még egy félhangos „úúúúh!” is elhagyta a szám, mert egyből tudtam, hogy a fiam odalesz érte! De még mielőtt fölemelhettem volna a takarásból, hogy jól lássa a hatalmas agancsot is a lökhárítón, az ujjongásom beleakadt a sofőr tekintetébe, aki lelkesen viszonozta azt! Megbotlott a mosolyom és elnevettem magam, karomon a kisfiammal. Csupán egy tördék pillanat, ami éppúgy része volt annak „a mikrolétnek”, ahogy a kajafolt a blúzomon.

Ajándék az ő szemükkel látni a környezetünket

Mégse mindig vidám a gyerekek világában léteznünk. Hiszen más a tempó, a hangerő, a fókusz, a minden! – megterhelő tud lenni „a ki-betekintgetés” is az egyéb, felnőtt feladataink mentén. Mégis ajándék az ő szemükkel látni a környezetünket. Ha eddig csak nagyobb állomások egymásutánjaként tekintettünk az életünkre, ez megváltozik, amikor szülők leszünk. Kézzelfoghatóvá válnak az összefüggések, az ok és okozati viszonyok. Ha eddig csak súlytalanul lebegtünk volna térben és időben, a jelenlétük lehorgonyoz. Ugyanakkor olyan látószögbe emel, ahonnan belátni egy egész életet. Kezdetektől fogva minden egyes napot és benne minden apró lépést, amire hatással vagyunk.

Csak még egy kérdést: nálatok hány bot van otthon?

Nálunk már nem sok. Időnként még érkezik egy-egy termetes darab, de már nem futná belőle karácsonyfadíszre, ahogy pár évvel ezelőtt, amikor egy madzaggal összekötözgettem őket fenyő alakban. Erre akkor döbbentem rá, amikor elbicikliztünk egy építkezést mellett, és önkéntelenül elkurjantottam magam, hogy „Jonatáááán! Odanézz!” – mire nem csak ő nézett oda – „Látom, Anya”, jegyezte meg a hátam mögül, nem nagyobb izgalommal a hangjában, mintha megint a kedvenc tornácos házamat mutattam volna. Büdös már a kukásautó – korábban nem zavartatta magát miatta –, a rendőrautókat már csak én szúrom ki és a repülőket is a magasban. A tűzoltónak azért még utánafordul.